Horváth György – Király Erzsébet – Jávor Anna - Szücs György szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 2008. 26/11 (MNG Budapest 2009)

VI. A Magyar Nemzeti Galéria korszakai - Múzeum és a reflektált múlt (A historizmus vége)

volt. Alig felmérhető az a hatás, melyet a tanítás sorári Székely absztrakcióra törekvő felfogása a modernizmus híveivé váló későbbi növendékekre tehetett, annak ellenére, hogy a visszaemlékezők Székely modorának terhes voltát és személyiségének életidegenségét hangsúlyozták. Az akadémizmus gyakorlata nem csupán a képi hagyományokat éltette tovább generációról generációra, hanem az emberi alakkal, vagy testtel kapcsolatos toposzokat is. Az akadémiai oktatás középpontjában mindig is az emberi alak állt, a stúdiumok egyrészt annak helyes formáit szemléltették, másrészt az ideális alak megalkotását célozták. Különösen figyelemre méltóak e vonatkozásban a női testtel kapcsolatos toposzok, mivelhogy annak közvetlen tanulmányozását, női aktmodell állítását a 19. század második feléig érvényesülő konvenciók az akadémiákon lényegében tiltották. A női alak megformálásának hátterében ezért inkább képi hagyományok, s nem a közvetlen természeti stúdiumok álltak. Mint e téma egyetemes vonatkozásait Bacsó Béla megfogalmazta: „Az emberi test ábrázolása és ábrázolhatósága egy-egy korszaknak az eleven emberi testhez való sajátos viszonyát mutatja meg. (...) Egy kor művészete a legtöbbet talán akkor árulja el önmagáról, amikor a testhez való viszonyát »közszemlere teszi«". (Kiemelések az eredeti szövegben. S. K.) A mezítelen emberi alak ábrázolása többnyire szimbolikus szerepben tűnt fel a 20. század húszas éveiben, különösen Korb Erzsébet, Szőnyi István, Aba Nóvák Vilmos és Patkó Károly „árkádiai képeiben", mely képek csoportját 2001ben mutatta be a Nemzeti Galéria tárlata.

1440 Nemzeti historizmusok Már szó esett arról, hogy az újfajta történet-elbeszélés, melyet reflektált történetírásként jellemeztünk, alapvető ellentmondásban állt az üdvtörténetként felfogott történelemszemlélettel, amely a múltat olykor egyfajta szakralitás terepeként kezeli. Meg kell jegyezni, hogy a történetírás fentebb említett újabb irányzatai nemigen gyakoroltak befolyást a kollektív emlékezet rítusaira. A történeti ünnepek, tömegrendezvények esetében továbbra is többnyire megragadhatóak a mitologikus gondolkodás hagyományai, annak ellenére, hogy ezek lényegüket tekintve eltérnek a vallásos ünneplések ciklikus formáitól. „A történeti esemény nem ismétlődhet: helye és ideje térben kötött" - fogalmazza meg a történeti ünnepek sajátosságairól szólva Jan Assmann.

1441 A jubileumok formájában újra és újra megélt történelem azonban olyan specifikus jelenség, mely végső soron a zsidó-keresztény kultúra „memoriális" jellegéből, egyben a teologikus időszemléletből is ered, amely „a visszatérés végtelen mintázatával tagolja, illetve »ornamentalizalja« az időt".

1442 Minderre azért kell itt utalnunk, mert a kiállítások külön csoportját képezték azok a rendezvények, amelyek a honfoglalás 1100 éves évfordulójának, vagy az ezredév fordulójának eseményeihez kötődtek. A millenniumi ünnepek súlya alatt szinte mindenütt felfeslett a pozitivista történelemkép szövete, s mögülük előbukkantak a nemzeti történetírás és narratíva „üdvtörténeti", mitologikus vonásai.

1443 A nemzeti történetírás romantikus korából maradtak fenn azok a történeti modellek, melyek az iskolai oktatáson és művészeteken keresztül ma is e nézetek fundamentumát alkotják. Tegyük hozzá: és a politikai retorika eszközeként használt történelmi toposzok alkalmazása és a tudományok történelemképe között a legtöbbször alapvető diszkrepancia állt fenn.

1444 Ezért érdemelnek különös figyelmet azok a múzeumi rendezvények, amelyek e diszkrepancia ellenére - voltaképpen megfelelve az eredeti, közművelődési szerepnek, amely a felvilágosodás idejétől kezdve a múzeumokra hárul - megkísérelték a történelem árnyaltabb megközelítését és az ezzel kapcsolatos ismeretek elmélyítését. S nem csak Magyarországon. Az osztrák állam például - nemkülönben az osztrák történésztársadalom - feladatának tartotta, hogy az osztrák millennium kapcsán hozzájáruljon a hagyományos nemzeti történelemkép modernizálásához. Az ausztriai millenniumi ünnepet annak kapcsán rendezték meg 1996-ban, hogy III. Ottó császár 996ban kelt oklevele elsőként alkalmazta a szót: „Ostarrichi" - azaz Österreich. Az oklevél azonban nem ország-alapításról vagy békekötésről szólt, hanem III. Ottó adományáról a freisingi egyháznak, mely „Ostarrichi" vidékén fekszik.

1445 Itt tehát az oklevél és a hely - mondjuk így „territórium" - említésének millenniumáról volt szó, hiszen „Ostarrichi" korántsem volt azonos a mai Ausztriával. A közszereplők azt hangsúlyozták, hogy nem Ausztria „születésnapjáról", hanem „névnapjáról" van szó. Az osztrák millenniumi ünnepre alkalmat adó dokumentum különben nem 1996-ban került első ízben e szimbolikus szerepbe, hanem 1946-ban, amikor az Osztrák Tudományos Akadémia díszülésén Alphons Lhotsky osztrák történész ezen oklevél kapcsán felvázolta egy új, „kisnemzeti" osztrák nemzettudat alapelveit, elhatárolva azt mind a nagynémet gondolattól, mind pedig a Habsburg birodalmi mitológiáktól. Az 1996-os millenniumi rendezvény-sorozat célja - az illetékes megfogalmazás szerint - nem csupán az osztrák patriotizmus erősítése, hanem az európai szomszédokhoz fűződő kapcsolatok szorosabbra fűzése volt. A millennium kapcsán nagyszabású történelmi kiállítás-sorozatot is rendeztek, melynek már címe is a jelen és múlt különböző aspektusait érzékeltette: 996- 1996. Ostarrichi - Österreich. Menschen, Mythen, Meilensteine.,

1446 A históriának ez a többirányú megközelítése, és annak kiemelése a hagyomá1440 Idézet: Bacsó 2004-2005, 83; az Árkádia-képek értelmezéséről lásd: Kat. Budapest MNG 2001-2002. 1441 Assmann 1999, 243. 1442 Jan Assmann szerint a „történelmi", illetve a „szent" idő lényegi eltérése abban ragadható meg, hogy az előbbi legfontosabb jellemzője egyszerisége, a mitikus esemény viszont „alapmintázat", amely rítusok és ünnepek végtelen során át ismétlődik. Jan Assmann: A történelem teologizálúsa a „szándék-teológia" jegyében. A „karizmatikus eseménytől" a „karizmatikus történelemig". In: Assmann 1999, 243-249. Idézet: 243. 1443 Karl Löwith az európai történelemfilozófiák teológiai gyökereit mutatja ki 1949-ben Chicagóban közzétett művében. Magyarul: Világtörténelem és üdvtörténet. Budapest 1996, lásd különösen a 15. oldaltól. Az újabb historiográfiai művek inkább a történetírások narratívajellegét, a narratívak típusaival való kapcsolatát hangsúlyozzák. Ez utóbbiakról lásd: Gyáni Gábor: Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése. Budapest 2000, 22-30, 48-63; Paul Ricoeur, Reinhard Koselleck, Peter Burke, Arthour C. Danto, Frank R. Ankersmit és Jörg Rüsen válogatott tanulmányait lásd: Narratívak 2000. 1444 E problémát összefoglalja Jörn Rüsen: Historisches Erzählen zwischen Kunst und Wissenschaft

. Az 1404. jegyzetben i. m. 114-129. 1445 Az oklevelet, melyben az Ostarrichi kifejezés előfordul, a müncheni Bayerisches Hauptarchiv őrzi. Peter Urbanitsch: Die Ostarrichi-Urkunde. In: Kai. Niederösterreichisches Landesmuseum 1996, 41-47. 1446 Az 1445. jegyzetben i. katalógus.