Veszprémi Nóra - Jávor Anna - Advisory - Szücs György szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 2005-2007. 25/10 (MNG Budapest 2008)
NEW ACQUISITIONS, NEW RESULTS - Új szerzemények, új eredmények
Új szerzemények, új eredmények A Magyar Nemzeti Galéria a 2007-ben rendezett, A restaurálás művészete és A szóra bírt műtárgy című kiállításain több száz olyan müvet mutatott be, amelyek közül művészettörténeti vagy kultúrtörténeti jelentőségénél fogva számos alkotás már korábban is a kutatás homlokterébe került. A szakemberek megválaszolandó kérdéseket tettek fel a műtárgy szerzőségét illetően, amelyekre a források alapján - az esetek többségében - válaszolni is tudtak. Ebben a kötetben a „mesélő" képekből és szobrokból adunk közre néhányat. Endrődi Gábor egy ismeretlen helyről származó, 1515-20 között faragott Szent Sebestyén-szobrot vizsgált meg, amelyet 1926ban egy budafoki tulajdonostól vásárolt a Nemzeti Múzeum. Az előkerülés helyszíneként a leltárkönyvi bejegyzés Lőcsét és Mateócot említi, de a Szepesség és különösen Lőcse neve ebben az időben annyira összefonódott a késő középkori művészettel, hogy a „lőcsei munka" kifejezés sokkal inkább egy tágan vett emlékkörrel való összefüggésre, semmint konkrét eredetre utalt. A szerző Anton Glatz 1980-as évekbeli úttörő kutatásaira támaszkodva stíluskritikai analógiák alapján a müvet a mosóci Szent Simon és Júdás- (?) oltár Szent Sebestyén-figurájával (melynek szinte tükörképe) és a Dobronyáról a Magyar Nemzeti Galériába került Mária halála-oltárral, valamint egy Karásznó neogótikus templomában fennmaradt Madonna-szoborral hozza összefüggésbe. A műhely székhelye valószínűleg Besztercebányán, mindenesetre valamelyik Garam-vidéki bányavárosban volt. Glatz később ugyané műhelynek tulajdonította a megújított felirattal 1514-re datált nagyócsai Szent Miklós- és Remete Szent Antal-oltár szekrényszobrait is. A hagyományosan Mateócról eredeztetett figura olyasfajta oltárszekrény részét képezte, mint amilyen Mosócon és Dobronyán fennmaradt. Részleteinek megformálása is inkább ezekhez a darabokhoz áll közel, és kevésbé a fél évtizeddel korábbi nagyócsai szobrokhoz. Azonban a retabulum, amelyhez egykor tartozott, jelentőségében jócskán túlszárnyalhatta fennmaradt rokonait: a budapesti szobor másfélszer akkora, mint a mosóci és a dobronyai szekrényfélfigurák, kvalitásában pedig nemcsak azokat múlja felül, hanem részben a főalakokat is. Buzási Enikő Wolfgang Köpp (1738-1807) osztrák festő Hónapábrázolások című, töredékesen fennmaradt képsorozatát elemzi, tovább árnyalva Adolf Duschanek pár évvel korábbi monografikus tanulmányának eredményeit. A Régi Magyar Gyűjtemény hónapábrázolás-sorozatába az Augusztus hónap ötödikként került be 2007-ben. Köpp az 1764-ben Londonba áttelepedett s ott komoly karriert befutott velencei rézmetsző, Francesco Bartolozzi lapjai alapján készítette a képeket. Az észak-itáliai népi életképekből komponált - rézmetszet és rézkarc technikájú - sorozat inventera Giuseppe Zocchi volt, akinek rajzait Bartolozzi 1761-ben tette át rézbe. Az azonosított előzmény módot ad pontosabban látni Köpp alkotói egyéniségét, viszonyulását a képi forráshoz és annak technikai sajátosságaihoz; azt, hogy igyekezett a megváltozott anyag és technika ellenére megőrizni a grafikai előkép eredeti műfaji karakterét. Köpp 1800-ban megjelent jegyzékében mutatja be azt a 248 művet, amelyek a „Mosaic-Scagliola Kunst-Kabinette"-ként berendezett bécsi műterem hat szobájában találhatók. Az ott emiitett „12 Landschaften, die 12 Monate vorstellend" feltehetően a részben előkerült hónapsorozat lehet, ami ennél fogva annyit jelent, hogy a müvek valószínűleg nem sokkal 1800 előtt piacra, nem pedig megrendelésre készültek. Ezt követően néhány adatból tudott munkájáról esik szó, ezeknek herceg Esterházy Miklós volt a megrendelője. Két tájképét az eszterházai kastély 1832-es leltára említi, egy 1795-ös forrásban szereplő „Mosaique Cabinet"-nek pedig csak az ára ismert. Az Ernst-gyűjtemény Esterházyt ábrázoló, stukkóra festett olajképe ma lappang. Bakó Zsuzsanna a Mihálkovics család Orlai Petrics Soma (18221880) által festett, 2004-től megvásárolt portréit veszi számba. Orlai 1856-ban kapott megrendelést Mihálkovics Jánostól, a neves ügyvédtől, hogy arcképsorozatot fessen népes családjáról. Elsőként valószínűleg a szülőket örökítette meg. Mihálkovics János arcképe - melyen a férfi semleges háttér előtt, mérsékelten díszes ruházatban áll - tárgyilagos, idealizálástól mentes felfogást tükröz, a kezében tartott irattekercs foglalkozására utal. Feleségének, Mihálkovics Jánosnénak arcképe a biedermeier nőábrázolások jellemző példája. A házaspárnak négy gyermeke volt; a legkisebbet, Mihálkovics Árpádot a biedermeier hagyományok szellemében életképszerü beállításban örökítette meg a festő, akárcsak a tíz év körüli Mihálkovics Helénát, aki szeretetteljes mozdulattal szorítja magához az ártatlanság jelképét, a fehér galambot. Mihálkovics Tivadar arcképe némileg eltér a többitől, mivel tájképi környezetbe helyezi az ábrázoltat. A mü felfogása, a portré, életkép és tájkép egybekapcsolása Ferdinand Waldmüller bécsi festő stílusára emlékeztet, akinél Orlai még 1846-ban tanult. A legnagyobb gyermek az ekkor 12 éves Mihálkovics Géza volt. Az ő arcképe már mentes mind az életképi beállítástól, mind az idealizálástól.
