Veszprémi Nóra - Jávor Anna - Advisory - Szücs György szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 2005-2007. 25/10 (MNG Budapest 2008)

NEW ACQUISITIONS, NEW RESULTS - Új szerzemények, új eredmények

A kép tárgyilagos szemléletmódja mintha előrevetítené az ábrázolt későbbi sorsát, ő lett ugyanis a család leghíresebb tagja. Külföldi tanulmányai befejezése után 1875-től a fejlődéstan tanára, majd Lenhossék halála után 1888-ban a Bonctani Intézet igazgatója lett, 1879-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1886-ban pedig rendes tagjai sorába választotta. Szinyei Merse Anna Szinyei Merse Pál (1845-1920) két újonnan vásárolt képét elemzi írásában. A Magyar Nemzeti Galériának fennállásától egészen 2005-ig egyetlen Szinyei-müvet sem sikerült megszereznie. Az előd Szépművészeti Múzeum is utoljára 1953-ban gyarapíthatta meglehetősen kis számú, de többségében igazán kvalitásos Szinyei-kollekcióját. A nagyobb meglepetést az oeuvre-ben teljességgel társtalan korai vázlat, Az öngyilkos Faust a tengerparton jelentheti, mely több mint fél évszázados lappangás után bukkant fel 2004 tavaszán. 1866 végén keletkezett, amikor Szinyei történelmi, bibliai és világirodalmi témákból vett, egy-két alakos kompozíciókkal készült a müncheni akadémia Piloty-osztályába való felvételére. Korábbi rajztervei esetében többször indult ki a kor divatos költője, a magyarsághoz is kötődő Nicolaus Lenau müveiből. Itt Lenau Faustjának utolsó jelenetét festette meg. Szinyeinél nem találhatunk többé hasonló műre: az öntörvényű festőt folytonosan új és új művészeti problémák izgatták, így plein air-korszakában is egyéni, másoktól lehetőleg különböző megoldásokra törekedett. Ez érzékelhető a másik új szerzemény, a Zöld gyepen esetében is. A Majáliséhoz hasonló kompozíciójú, de világosabb összhatású vázlatot a 28 éves Szinyei legjobb korszakában, 1873 tavaszán festette, amikor főműve befejezése után a továbblépés lehetőségeit latolgatta. A lilasárga-zöld itt kipróbált pompás színkontrasztját hasznosította aztán a festő a Lilaruhás nő egy évvel későbbi képén, de már a kis vázlat friss közvetlensége nélkül. A Majális és az ünnepélyes portré között tehát ez a franciás jellegű képecske az összekötő kapocs. Bicskei Éva egy tévesen Izsó Miklósnak tulajdonított rajzot attribuai át a Székely Bertalan egy újságillusztrációjáról című rövid tanulmányában. A mű mindkét oldalán szobormüveket ábrázoló, kidolgozott ceruza- és tusrajzok láthatók: Izsó Miklós (18311875) Duna-parton álló Petőfi-szobrával szinte egyező alkotás, a kezek és a jobb láb megismételt részleteivel, illetve a művésznek ugyancsak a költőt ábrázoló, 1872-es márványbüsztje. Feltehetően a jól azonosítható műtárgyaknak, valamint egy, a lapon olvasható, ismeretlen kéztől származó megjegyzésnek köszönhető, hogy a rajzot korábban a szobrász œuvre-jéhez sorolták. Az Izsó által tervezett Petőfi-szobor a Vasárnapi Újság 1873-as évfolyamának első, ünnepi számában jelent meg, s a kisszámú egész oldalas, faldekorációnak is alkalmas illusztrációk közé tartozott, amelyet Morelli Gusztáv metszett a grafikai sokszorosításhoz nélkülözhetetlen előrajz után. Az előrajz pedig a Galéria új szerzeménye (illetve egy erről készült pontos másolat) volt, ugyanis a metszet és a rajz pontosan egyezik a méret, a beállítás, a fényfoltok elhelyezése és a vonalvezetés, valamint az olyan apró részletek tekintetében is, mint a redőzet vagy a hajtincsek kialakítása. Az előrajzoló nevét, az általános gyakorlattól eltérően, nem közölték; feltehetően azért, mert nem dokumentatív illusztrációról, hanem Petőfi kultuszát szolgáló műről volt szó. A szerző kiléte ennek ellenére meghatározható. Izsónak a művészeti életben való feltűnésétől kezdve a Vasárnapi Újság szerkesztősége hangsúlyt helyezett arra, hogy a szobrász műveit színvonalas reprodukciók útján népszerűsítse. Különösen pályázatokra benyújtott mintái publikálásában jártak elöl; ezek előrajzolója Székely Bertalan volt. Székelyt előrajzolóként már a hatvanas évektől fogva gyakran foglalkoztatták különböző képesújságok, de egész életmüvében nyomon követhető a sokszorosításra szánt müvek készítése. Szatmári Gizella Podmaniczky Frigyes ismeretlen alkotótól származó, 1877-es dátumot viselő mellszobrára tesz szerzői javaslatokat. A portré 1991-ben az Egyesült Államokban élő Charles B. Podmaniczky (Frigyes Ármin öccsének dédunokája) adományaként került a múzeumba. Podmaniczky mellszobrának talapzatán ez a felirat olvashaw: „SCHLICK VASÖNTÖDE BUDAPEST, 1877". Schlick Ignác (1821-1869) 1843-ban alapított vas- és fémöntő műhelye nagy népszerűségre tett szert az 1861-ben, Szandház Károly tervei alapján öntött, Széchenyi Istvánt ábrázoló kis mellszoborral. A Podmaniczky-szobron szignó vagy jelzés nem található, alkotóját nem ismerjük. Pasteiner Gyula úgy tudta, hogy a szobrot Fessier Leó készítette. A Schlick-gyárnak valóban volt kapcsolata Fcsslerrel, aki a Várkertbazár számára tervezett vases horganyvázákat, kisebb domborműveket, és faragta a bejáratot díszítő két oroszlánt. Más adatok alapján az 1904-ben meghalt Szécsi Antal szobrászművész neve merült fel, a két művész életrajzi dátumainak pontatlansága és egyéb, stiláris különbségek azonban kétségessé teszik a megbízható azonosítást. Tudjuk, hogy a Schlick-gyár - az első hazai bronzöntöde - nagy gondot fordított tevékenységének népszerűsítésére, megrendelői körének bővítésére, a kiváló minőség elérése érdekében egy Bécsben tanult öntőmestert foglalkoztatott. Herpka Károly (1833-1907) régi budai bádogoscsaládból származott, majd Bécsben kitanulva az ércöntést, ugyanott a Diener-félc ércöntöde vezetője lett, 1871-ben pedig Schlickék hívására Pestre jött. Valószínű, hogy az új, képzett, jó hírű munkatárs mintázhatta, kivitelezhette a szobrot, ezért is szerepel rajta csak az öntöde megnevezése művésznév helyett, mintegy reklámfogásként; a gyár iránti figyelem felkeltésére. Bincsik Mónika Mednyánszky László (1852-1919) két korai, ritka rajzát elemzi a művész naplója és leveleiből kibontható világfelfogása alapján. Az 1895 körül készült Szerzetes (Tudós) és az Alom a mezőn azok közé a nagyméretű alkotások közé tartozik, amelyek a „szimbolikus-allegorikus-fílozofikus" időszakot képviselik az életműben. Külön érdekességük, hogy mindkét mü az elmúlás, a „szellem kibontakozása a testből", a „túlvilág" és az álom tematikájához tartozik, amely Mednyánszky szinte egész életművét búvópatak módjára végigkíséri. A művésztől fennmaradt, párhuzamos írásos források segítségével betekintést nyerhetünk abba a gondolatkörbe, melyben a testi és morális szenvedés, az elmúlás, a halál utáni lét, a lélek tisztulása és felemelkedése meghatározó módon van jelen. Mednyánszkyt az 1890-es évek közepe táján egyaránt foglalkoztatták a jó és a rossz tettek következményei, azaz az újjászületés és a „nirvána" kérdései, a „roboráló és aszcendens", illetve a „reprodukáló és vízszintesen ható" ösztönök működése, a szadisztikus jelenetek, valamint a szellem és a test kettőssége, továbbá a keresztény és buddhista „tiszta szellemiség" eszménye. Barbizonban, 1889 körül ismerkedett meg