Király Erzsébet - Jávor Anna szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 1997-2001, Művészettörténeti tanulmányok Sinkó Katalin köszöntésére (MNG Budapest, 2002)

TANULMÁNYOK / STUDIES - MIKÓ Árpád: Johann Dominicus Fiorillo (1748-1821) Mátyás király olasz művészeiről

amelyet később, 1815-1820-ban követett a német és németalföldi művészeté." Idetartozik az a hosszú tanulmánya is, amelyben az orosz művészet történetét dolgozta fel.

12 Könyveit és tanulmányait imponálóan nagy anyag- és forrásismerettel írta meg, és a legfrissebb irodalomra is hivatkozott. Luigi Lanzi könyvének, a Storiapittorica della Italiának első kiadását (1795-1796) is alaposan ismerte, és Lanzi művére Németországban elsőnek ő reflektált (1798).

13 Hosszan tartó érdektelenség után, csak a legutóbbi időben kezdtek el foglalkozni tudománytörténeti szerepével. Jellemző, hogy a spanyol vagy az angol festészet történetét feldolgozó monográfiáiról az illető országok historiográfiája sem vett tudomást.

14 2. Fiorillo távolról kezdi - és számunkra mégis ismerősen közelről. Egy másik kanonikus névsorral indít: Francesco Bandini, Filippo Valori, Taddeo Ugoleto, Marsilio Ficino, Bartolomco Fonzio, azután Antonio Bonfini, Aurelio Brandolini, Pietro Ransano, Ugolino Verino. Itt az itáliai korai humanista tudomány és irodalom rangos alkotóival találkozunk, pontosabban azokkal, akik Mátyással kapcsolatban álltak. Nemcsak a magyarországi kora reneszánsz művészet, hanem a magyarországi korai humanizmus recepciótörténete szempontjából is vizsgálandó volna Fiorillo müve. Számára ugyanis, úgy tűnik fel, a kettő, a tudomány és a művészet, nem volt egymástól elválasztható. Nem csupán arról van szó, hogy mindjárt legelöl annak a Francesco Bandininek írta le a nevét, akiről csak Feuerné Tóth Rózsa 20. század végi kutatásai tudatosították bennünk, hogy kulcsfigura volt Mátyás udvarának művészeti életében,

15 hanem inkább arról, hogy a kettő természetesen fonódik össze. Ez a szoros kapcsolat elsősorban Mátyás király könyvtárának a kódexein keresztül mutatkozott meg. Bár a szerző ezt a könyvtárat egyszer sem nevezte Corvinának, dolgozata mégis nagyon fontos a gyűjtemény újabb kori recepciójában: kódexei itt kerültek először művészettörténeti kontextusba. A tanulmány első része tehát a tudósokról, írókról, költőkről, vagyis a humanistákról szól. Közülük Taddeo Ugoletti éppúgy a Budára küldött kódexek kapcsán szerepel, mint Bartolommeo Fonzio. Többen Mátyásról írott müvük okán, Bonfini A magyar történelem tizedei, Galeotto Marzio pedig a király bölcs mondásairól írott könyvecskéje miatt. Galeotto kapcsán adódott az első művészettörténeti kitérő a szerző számára: az a kettős portré, amelyet Mantegna készített Galeottóról és barátjáról, Janus Pannoniusról; idézi is annak az elégiának hat sorát, amelyet Janus erről a kettős képmásról írt. Végül, ennek a résznek lezárásaképp szó esik a Firenzében Mátyás megbízásából dolgozó kódexmásolókról - ehhez az idézett forrás a bécsi humanista, Johannes Alexander Brassicanus levele volt -, és a budai könyvtár pusztulásáról 1526 után. Tudott arról, s számára itt ér véget a könyvtár története, hogy az 1686-ban, Buda visszafoglalása után talált könyveket (vagy 300-400 kötetet) Bécsbe szállították. A dolgozat mindvégig gondosan lábjegyzetelt, s az ember első olvasásra elképedve látja, hogy a szerző úgyszólván mindent ismert, ami erről a tárgyról a 18. század végéig nyomtatásban megjelent. Kicsit belemélyedve azonban a szövegbe megdöbbentő felfedezés vár az olvasóra. Az olasz humanisták „kanonikus" névsora után ugyanis egy hosszú lábjegyzet áll, benne csupán Bonfini A magyar történelem tizedeiből vett, az olaszok Budára hívását összegző, azóta is sokat citált mondataival, amelyben az itt olvasható nevek nem szerepelnek.

16 Sőt, ezek Bonfini müvében sehol sem szerepelnek. Azután még két lábjegyzet következik, pontos utalásokkal Marsilio Ficino leveleinek 1497. évi kiadására és Lorenzo Mehus apát Ambrogio Traversari-életrajzának előszavára.

17 Némi vizsgálódás után azonban kiderül, hogy az első három bekezdés nem a hivatkozott művekből való gondos kivonat, hanem egy negyedik - itt hivatkozatlanul hagyott - mű, jelesül Girolamo Tiraboschi nagyszabású olasz irodalomtörténete egyetlen, összefüggő részletének német fordítása.

ls Fiorillo nemcsak a főszöveget, hanem annak jegyzeteit is átvette.

19 A helyzet később sem lesz jobb; gyakorlatilag az összes irodalomtörténeti vonatkozású részlet Tiraboschi-parafrázis (az eredeti mű hivatkozásainak átvételével), Fiorillo csupán az összekötő mondatokat írta. Átvétel a Bonfiniről szóló bekezdés; az Aurelio Brandoliniről és a Pietro Ransanóról szóló hasonlóképp (itt ráadásul a két szerző adatai kissé össze is keverednek),

20 és átvétel a Corvinára vonatkozó szakasz is, a Brassicanusra való hivatkozással együtt.

21 Maga a koncepció, az irodalom és művészet szoros kapcsolata is Tiraboschitól ered. Ezután, vagyis tanulmánya második részében Fiorillo rátér magukra a művészekre. Egy építésszel, Filaretével, azaz Antonio Averulinóval kezdi a sort, aki ugyan nem dolgozott a magyar király számára, de olasz nyelvű építészeti traktátusát Bonfini Mátyás parancsára fordította le latinra.

22 Ennek orvén Fiorillo részletesen értekezik Filaretéről. Röviden ismerteti a mű tartalmát, amely akkor még nem jelent meg nyomtatásban (erre a 20. századig várni kellett), valamint két redakcióját (1460 és 1464), ezen kívül Bonfini latin verziójának több példányát is regisztrálta. Legfontosabb közülük az a díszkódex (az ún. Averulinus-corvina), amelyet Mátyás címerei díszítettek, s amelyet már akkor is a velencei Marcianában őriztek. Az illusztrációkról nem volt jó véleménnyel, mert szerinte azok nem érnek föl Alberti vagy Vitruvius kiadásainak képeivel, de úgy látta, hogy aki a középkori épületek „stílusával és ízlésével" (Styl und Geschmack) akar megismerkedni, az haszonnal forgathatja ezt a traktátust. A Filaretéről szóló exkurzus után sorra következnek azok az adatok, amelyeket a Mátyás király számára dolgozó olasz művészekről Vasari nagy műve tartalmaz. Első helyen ismét egy építész szerepel, Chimenti Camicia, aki „palotákat, kerteket, szökőkutakat, templomokat, erődítményeket és más egyebeket" épített és díszített a magyar király számára.

23 Camicia után a híres miniátor, Gherardo kerül sorra. A király halálakor sok kódex maradt befejezetlenül Firenzében, Attavante és mások munkái is, amelyek Lorenzo de'Medici tulajdonába jutottak.

24 Ez a Vasari-hely is valóságos tényt takar: több kódexet már korábban is ismertünk a Firenzében rekedtek közül, néhány éve azonban újabbakat sikerült gyanúba fogni a Biblioteca Laurenziana kéziratai között.

25 Gherardo kortársa volt Benedetto da Majano, aki cassonékat hozott Budára, de az ünnepélyes bemutatón a ládák - mivel az utazás során nedvességet kaptak - szétestek a király előtt.

26 Ez talán a legismertebb müvészanekdota Mátyás budai udvarából; a forrást általában intarziadíszes cassonékra vonatkoztatja a szakirodalom. Andrea del Verrocchiótól is jutott „két fémből készült fej" Budára; Lorenzo de'Medici küldeménye -