Király Erzsébet - Jávor Anna szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 1997-2001, Művészettörténeti tanulmányok Sinkó Katalin köszöntésére (MNG Budapest, 2002)

TANULMÁNYOK / STUDIES - ENDRŐDI Gábor: Kommentárok Pál mesterhez

dójaként írnánk le. Egy olyan műhelyéként, amely e vonásaiban megfelelne a németországi szobrászat nem egy műhelyének, Magyarországon azonban pillanatnyi ismereteink szerint páratlanul állana - és e páratlanságában mindenfajta földrajzi alapú klasszifikációs kísérletet aláásna. Ez a legutóbbi kérdés már Pál mesterre vonatkozik, mi azonban jelenleg Pál mester fortuna criticájával foglalkozunk. Ezért fontosabb számunkra a tény, hogy a felosztás megtörtént, illetve a körülmény, hogy egy, Magyarország késő középkori művészetének egészére vonatkozó modell jegyében történt meg. Itt az ideje, hogy figyelmünket erre a modellre szűkítsük. Sinkó Katalin mutatott rá az irredenta kultusz emlékeinek egy olyan motívumára, amely újdonságot jelentett a politikai ikonográfia magyarországi történetében: az ország egyes, sajátos karakterük által meghatározott tájegységeinek és az egykori államterület egészének korrelációjára, illetve ennek az ikonográfiának a kapcsolatára a magyar földrajztudományban ugyanekkor hódító nézetekkel és a nemzet „geográfiai öntudatának" kialakítására ezekből kiindulva tett törekvésekkel.

63 Az alapgondolat - hogy egy-egy állam területi egységét változatos földrajzi és ennek megfelelően gazdasági adottságaikkal elkülönülő tájainak szimbiózisa adja - a geográfiában már jóval korábban megjelent. 1887-ben, mindössze öt évvel németországi megjelenése után magyarul is napvilágot látott Friedrich Ratzel antropogeográfiája, illetve ennek függelékeként egy rövid tanulmány Magyarország humán földrajzáról, amely az országot ratzeli értelemben ideális földrajzi egységként írja le.

64 Teleki Pálnak, aki földrajztudósként munkásságának egészét Magyarország humán földrajzának szentelte, már 1913-ban elkészült, és 1917ben megjelent elméleti alapvetésre vállalkozó müve, A földrajzi gondolat története. Teleki a determinizmusban elmarasztalt Ratzel meghaladásának igényével Paul Vidal de la Blache posszibilizmusához csatlakozott.

65 Ez a természettudományok és a történetírás összekapcsolásának új módját kínálta fel: a táj természeti adottságai lehetőségeket tartalmaznak bizonyos gazdasági tevékenységekhez és társadalmi formációkhoz, e lehetőségek azonban csak akkor és úgy válnak tájalakító tényezővé, amikor és ahogyan a tájat lakó ember azokat kiaknázza, amikor és ahogyan egy-egy sajátos, az adott tájhoz kötődő genre de vie kialakul és fejlődik. A táj ekképpen megváltozott jellege továbbra is befolyásolja a rajta zajló emberi tevékenységet; egyegy táj sajátos arculata ennek a szüntelen kölcsönhatásnak a történetében ismerhető meg: „a földrajzban a történelmi elem, a történelmi momentum az, hogy a tájnak factorait, de nemkülönben a tájak egészét, mint egységeket más egységekkel szemben és nagyobb egységeken belül értékük szerint, a fejlődés és történés folyamataiban való értékükben vizsgálja. Tárgya a tömegek által okozott jelenségek a maguk individuális nyilvánulásaiban a földnek felszínén".

66 Ezek a gondolatok nem az első világháború után fogalmazódtak meg, de akkor váltak közkeletűvé: meghatározóvá a magyar földrajztudomány határain belül

67 és attraktívvá azon kívül. Teleki maga döntő szerepet játszott annak a „szózatnak" az összeállításában, amelyet a Magyar Földrajzi Társaság 1918-ban „a világ földrajzi társaságaihoz" intézett a béketárgyalásokon figyelembe veendő geográfiai szempontokról,

6

" és amely nemcsak az 1920-ban Neuillyben tárgyaló küldöttség stratégiájának vált egyik pillérévé,

69 hanem az integricizmusnak a későbbiekben kiépített tudományos elméleteire is rányomta a bélyegét. Az antropogeográfiának ezt a funkcióváltozását tartalmi változások, hangsúlyeltolódások is kísérték. Magyarország területi egysége ekkor már nem csak történeti vívmány, hanem „geográfiai szükségszerűség" (ami bizony nern illeszkedik hézag nélkül a posszibilizmus alapelveihez); a történeti földrajz immár nem az állam evolúcióját, hanem genezisét tartja szem előtt. Míg Teleki 1917-ben ötletszerűen megnevezett tájegységeknek sürgette monografikus feldolgozását,

70 addig 1918-ban már készen állt Magyarország területének szisztematikus felosztása tíz tájra, és kikristályosodott ezek egymásra utaltságának rendszere.

71 Ez utóbbinak stabilimentumaként, egyszersmind hieroglifájaként jelenik meg az úthálózat: „Az útban az ember rárajzolja a földre gazdasági törekvéseit, összeköttetéseinek irányát, kultúrájának horizontját".

72 Az, hogy itt az ország úthálózata hasonló ordinatív szerepet kap, mint - úgy láttuk, ellentmondásos módon - Kampis művészetföldrajzi elméletében, olyan analógia, amelyet önmagában legfeljebb tanácstalanul méregethetnénk. Az ellenben, hogy Kampis elképzeléseit az „északnyugati Felvidékről" fentebb tisztán földrajzi ihletésűnek neveztem, ebben a közegben lel közelebbi magyarázatra: nemcsak a tautologies elnevezés, de - attól eltekintve, hogy a Szepességet Kampis nem ide számította - e szobrászati emlékeinek stílusát és minőségét tekintve annyira sokarcú terület határai is összecsengenek a „Szózat" régió-beosztásával. A fentebbi idézetek némelyike már képet adott arról, hogy Vidal de la Blache-nak és követőinek humán földrajza számos diszciplína - elsősorban a történetírás, a szociológia, a közgazdaságtan, illetve a természettudományok - eredményeinek integrálását tűzte ki célul, és fordítva: szívesen látta ugyané diszciplínák megtermékenyülését saját szintetizáló tevékenységétől, örömmel regisztrálta az esprit géographique

13 terjedését. Ez a magyar földrajztudományban sem volt másképp, és itt a társtudományokat, úgy tetszik, nyitottságra ítélte az a körülmény, hogy az „emberföldrajz" sajátos, zárt elméletté válván, premisszáinak, módszereinek és következtetéseinek monolit tömbjeként az integricizmus ideológiájává lényegült át - anélkül, hogy tudományos modernitását és attraktivitását elvesztette volna. Domanovszky Sándornak - aki 1919-1920ban Telekihez hasonlóan tagja volt a békedelegációnak

74 - A magyar kérdés történeti szempontból tekintve című füzetében egyik fő érve a területi integritás mellett az „egységes, centrális geophysikai alkotású alakulás", továbbá ennek a magyar állam történetében nyomon követhető, kimutatható jelentősége.

75 Míg ebben az esetben a történetíró nem került kívül az alkalmazott tudomány közegén, addig a „földrajzi szellem" e helyhez és időhöz kötött formájának szóródására ad példát - az egyébként Domanovszkyhoz hasonlóan a Századok körének vezérkarát alkotó, általa támogatott - Mályusz Elemér népiségtörténete. Jóllehet Mályusz elsősorban a geschichtliche Landeskunde termékeire, a német történettudomány kezdeményezéseire hivatkozhatott, azonban e sorban nemcsak a népiségtörténet és a posszibilista történeti földrajz közötti, a természetes, illetve „nőtt" tájegységek iránti érdeklődésben, valamint a földrajzi és történeti tényezők viszonyáról vallott elképzelésekben rejlő párhuzam okán említhető, hanem azért is, mert Mályusznak a népiségtörténeti kutatások szintéziséről tett megjegyzéseinek úgy alapvonalai, mint szóhasználata az „emberföldrajz" magyar irodalmának befolyásáról tanúskodik.

76