Király Erzsébet - Jávor Anna szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 1997-2001, Művészettörténeti tanulmányok Sinkó Katalin köszöntésére (MNG Budapest, 2002)

TANULMÁNYOK / STUDIES - ENDRŐDI Gábor: Kommentárok Pál mesterhez

Hasonlóság figyelhető meg abban is, hogy a népiségtörténet szintén a területi revízió eszközei közé sorolta magát, vallottan alternatívát - de az azonos célt szem elől egy pillanatra sem tévesztő alternatívát - kívánt nyújtani az irredentizmus tisztán érzelmi formáival szemben.

77 Mályusz volt az, aki az eddig említett szerzők közül talán a leggyakrabban adott hangot tudomány és politika kapcsolatáról vallott nézeteinek, gondosan megkülönböztetve a tudományos módszert és a politikai célt - mint ugyanannak az éremnek két oldalát. Arra talán nem szükséges részletesebben kitérni, hogy ez az éles megkülönböztetés - ahogy a két világháború közötti magyar külpolitika érvrendszerei is gyakran - a tudomány erejébe, a tudományos megismerés transzparenciájába vetett hit olyan mértékét és olyan (naiv) formáját feltételezi, amelytől azóta visszahozhatatlanul távol kerültünk. Hogy Kampis esetében a racionalizmus retorikáját mennyiben színezték ugyanezek a motívumok, azt nem tudjuk. Csak kivételes esetben szaladtak ki tolla alól olyan utalások, amelyek szerint munkájának nemcsak tudományos módszereit, de politikai céljait, illetve ezek szimbiózisát tekintve is akadt hasonlóság a földrajztudós Teleki Pál munkásságával.

78 Ezek azonban nem változtatnak azon, hogy Kampis müvészetföldrajza nem tartozott az integricizmus tudományos elméletei közé, és azon sem, hogy magán a művészettörténeten belül is okok összetett rendszere - amelyet fentebb csak jelzésszerűen vázolhattam fel - tehette vonzóvá e müvészetföldrajzot. Mindez viszont azon nem változtat, hogy Kampis elmélete mégiscsak egy sajátosan korára jellemző megrázkódtatás tudományos szublimációja volt, küzdelem a racionalitásért egy irracionálisnak hitt helyzetben. Mint láttuk, Kampis volt az, aki Magyarország késő középkori művészetének helyi „iskoláihoz" földrajzilag meghatározható, elemezhető területeket rendelt, és e területeket olyan rendszerbe szervezte, amelyet az egyes régióknak az országterület egészére vonatkoztatott szerepe, gazdasági életüknek az ország gazdasági életéhez mért jellege magyaráz, sőt Kampis e területek művészettörténeti profilját is ebből a szerepből, ebből a jellegből vezette le, és attribúcióit, datálásait is e rendszer ábrázolásának szolgálatába állította. Ezzel nem tett mást, mint hogy - tudatosan vagy sem, mindenesetre kimondatlanul - választott egyet a müvészetföldrajz számos elgondolt és számtalan elgondolható lehetősége közül, és e választást az az adott történeti szituáció határozta meg, amelyben megvalósult. Minden tudományos elmélet egy-egy adott történeti szituációban, annak erősebb vagy gyengébb befolyása alatt születik. Pusztán abból, hogy Kampis esetében ez a befolyás viszonylag erősnek tűnt fel, nem következik, hogy elméletét el kellene vetnünk - még akkor sem feltétlenül, ha, mint láttuk, kifejtése során számos esetben kockázatos, még többször önkényes attribúciókhoz, datálásokhoz és stiláris jellemzésekhez kellett folyamodni. Ezt látszik tanúsítani az is, hogy e művészetföldrajzi tagolás, apróbb változtatásokkal és a gazdaságföldrajzi megalapozás elhagyásával ugyan, de kánonná vált. Radocsay Dénes nemcsak a szobrászat, de részben a táblakép-festészet történetének elbeszélését is ehhez igazította, legsúlyosabb kifogása Kampis összefoglalásával szemben pedig jellemző módon az volt, hogy a művészeti tájak körülhatárolásának nem adott fejezetcímekkel is nyomatékot.

79 Ez a tagolás időközben olyan osztályozási elvvé vált, amelynek híján a magyarországi késő középkori művészet mai kutatása is alapszókincsétől lenne megfosztva - olyan osztályozási elvvé, amely nélkül múzeumi képcédula el sem képzelhető, és amely ebből következően a „földrajzi szellem" művészettörténeti érvényesítésének új modelljei számára is kész alkatrészeket szállít.

80 Magyarország művészeti tájainak kánonja a legapróbb, tőle látszólag teljesen független részletkérdések szintjére is leszivárgott - ennek csak két példáját vettük fentebb közelebbről is szemügyre, biztosak lehetünk azonban abban, hogy lényegesen több van. Habár egyre gyakrabban fogalmazódik meg az igény arra, hogy Pál mester életművét egy nagy létszámú, gyakran változó összetételű, tömegtermelésre berendezkedett műhely tevékenységeként értelmezzük, mégis, az újraértelmezéshez adott kiindulópontokként gyakran csak Kampis Pál mester-képének rudimentumai térnek vissza: az, hogy Pál mester elkülönítése „a Veit Stoß-stilus közelebbi vagy távolabbi követőitől" a mai kutatás számára is problémaként tűnik fel, az, hogy a „Szent Annaoltárok mesterének" léte és „ceuvre-katalógusa" szolid történeti ismeretnek számít, és hogy a besztercebányai Borbála-oltár attribúciója afféle kényes kérdés, amely végső soron a 16. század eleji bányavárosi szobrászat egészére vonatkozik - nos mindez, noha tiszteletreméltó erőfeszítéseket és finom elemzéseket hívott életre, mint probléma mégiscsak Kampis művészetföldrajzának maradványa. Úgy tűnhet - legalábbis első látásra -, hogy e müvészetföldrajzot menti az is, hogy az annál bábáskodó földrajzi és történeti elméletek előképei máig sem vesztették el vonzerejüket. Az antropogeográfia virulens tudományág, Paul Vidal de la Blache a sokat kommentált, változatlanul időszerűnek érzett szerzők közé tartozik. Ugyanez mondható el az általa ösztönzött történészekről is. Közismert az a hatalmas szerep, amit Vidal müvei a múlt század húszas éveitől az Annales körének formálódásában játszottak. Ennek legbeszédesebb tanúja Lucien Febvre már idézett könyve, La terre et l

'évolution humaine, illetve Marc Bloch erről írt recenziója - az a recenzió, amely a respektus kifejezése mellett utat mutat Febvre vázlatának - és talán nemcsak annak - a továbbgondolásához is: „Szívesen láttam volna egy fejezetet a geográfiai illúzióról, úgy értem, arról a befolyásról, amit bizonyos geográfiai pszeudo-szükségszerüségek tévesen felfogott képzete gyakorolt az emberek gondolkodására és magára a társadalmak életére is".

81 JEGYZETEK 1 Warburg, Aby: Pogány-anlik jóslás Luther korából. Ford. Adamik Lajos. [Bp.] 1986. 57. 2 Gombosi György: Lőcsei Pál mester főművének dátumáról. Magyar Művészet XI. 1935. 250-251; vö. Kampis Antal: Lőcsei Pál mester. Archaeologiai Értesítő Ú. F. XLVII. 1934. 66-96, különösen 69-76. 3 Lőcsén őrzött eredetijét semmilyen formában nem láttam; kiadása: Hain Gáspár lőcsei krónikája. Szerk. Bal Jeromos-Förster Jenő-Kauffmann Aurél. Lőcse 1910-1913, 15; első felhasználása a művészettörténet-írásban: Merklas, Wenzel: Die mittelalterlichen Kunstwerke der Jakobskirche in Leutschau. Mittheilungen der k. k. Central-Commission zur Erforschung und Erhaltung der Baudenkmale V. 1860. 280. 4 Vö. Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára, Kézirattár, K 535, fol. 80r; kiadta: Iványi Béla: A lőcsei „Krisztus Teste" testvéridet jegyzőkönyve, 1431-1584. Közlemények Szepes Vármegye Múltjából III. 1911. 195-196; első felhasználása a művészettörténet-írásban: Divald Kornél: Lőcsei Pál mester és köre. Magyar Művészet IV. 1928. 757. Maga az 1517-es évszám is Díváidnál (és Kampisnál; vö. Kampis: i. m. [2. j.] 74) tetten érhető szövegromlás. A protocollumnak azt a bekezdését ugyanis, amelyben e dátum található (Iványi: i. m. 195:[43]-[45]) ugyanazon kéz írta be, mint ennek az oldalnak az összes többi bejegyzését (leszámítva az utolsó három, más kéztől származó, Iványinál egyébként nem közölt sort); itt azonban más, sötétebb tintát használt. Minden bizonnyal utólagos betoldással van dolgunk, és ezt nemcsak az teszi valószínűvé, hogy a kéziratban hasonló még számtalan helyen fordul elő, hanem az is, hogy e bekezdés a közvetlenül fölötte állóval