Király Erzsébet - Jávor Anna szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 1997-2001, Művészettörténeti tanulmányok Sinkó Katalin köszöntésére (MNG Budapest, 2002)

TANULMÁNYOK / STUDIES - BUZINKAY Péter: A magyar aukcióügy kezdeteiről. A művészeti árverések engedélyezése 1910-1925 között

BUZINKAY PÉTER A magyar aukcióügy kezdeteiről A MŰVÉSZETI ÁRVERÉSEK ENGEDÉLYEZÉSE 1910-1925 KÖZÖTT A hazai ingó tárgyak árverésének története több mint két évszázados múltra tekinthet vissza. Már a 19. század első évtizedeiből van adatunk művészeti, illetve műtárgy-árverésről, ezek azonban rendszeressé, intézményessé csak az 1910-es évektől váltak. Korábban tehát többnyire önkéntes hagyatéki, illetve a hitelező vagy a hatóság részéről foganatosított kényszerárverésekről volt szó, bár elvétve akadt köztük kimondottan műkereskedelmi céllal megrendezett aukció is. Ugyancsak a régi időkre, az 1800 előtti évekre nyúlt vissza a főváros, amikor az árverési engedélyezés jogalapjaként még 1920-ban is „Mária Terézi-korabeli vásárjogi kiváltságára" hivatkozott.

2 Ugyanezt a városnak adományozott vásárjogot tarthatta szem előtt a nyílt üzletü műkereskedelem feltételeit megteremtő 1772es rendelkezés, mely elsősorban ugyan a könyvkereskedőkre vonatkozott, de ezen keresztül az antikvár könyvek, metszetek, képek és más régi tárgyak kereskedésére is. Itt kimondták: ha a vállalkozó az üzletnyitás feltételeit teljesítette, akkor saját árukészletéből minden további engedély nélkül rendezhetett árverést is.

3 Csaknem pontosan ugyanekkorra, 1773-ra nyúlik vissza - az egykori Postatakarékpénztár Árverési Csarnokának, a ma is működő BÁV Rt. legelső jogelődjének - az állami zálogháznak az alapítása is.

4 A zálogházi árverések eltértek a művészeti árverésektől, hiszen ott a zálogból ki nem váltott tárgyak (kényszerjárverése folyt, míg a művészeti aukciók rendszerint önkéntes alapon szerveződtek. Jelentős volt a különbség az árverezendő tárgyak természetéből kifolyólag is, hiszen zálogházba - a jogszabályokban meghatározott kivételektől eltekintve - elvileg mindenféle dolog bekerülhetett. Bár természetesen műtárgyak a zálogházban is kalapács alá kerülhettek, és valójában az elkülönült művészeti árverés a zálogházi árverésnek közeli rokona, ennek részletes szabályozására csak annyiban érdemes kitérni, amennyiben ez témánkat érinti.

5 Elzálogosított tárgyak árverezéséről már az 1875-ös kereskedelmi törvény is rendelkezik,

6 de az iparszerü zálogüzletet külön törvény szabályozta: az „1881. évi XIV. törvényczikk a kézi zálog-kölcsönügyletről", kimondva, hogy iparszerüen ezt a tevékenységet csak az illetékes iparhatóság engedélyével szabad folytatni.

7 A hazai jogalkotás - a kibontakozó piaci kapitalizmus jegyében, illetve az abban betöltött fontos szerepre utalva - az árverésekkel kapcsolatos alapvető jogszabályokat tulajdonképpen egy évtized leforgása alatt, az 1880-as években létrehozta. így nemcsak az előbb említett kereskedelmi (1875), majd a zálogüzletekről szóló törvényt (1881) alkotta meg, hanem az ipartörvényt is (1884), melyben - ha csak mellékesen is, de - szó esik árverések rendezéséről, majd pedig - a témánkkal kapcsolatban minduntalan idézett - az árverési csarnokról szóló 1888. évi XXII. törvénycikket. Az 1884. évi XVII. törvénycikk (az ipartörvény) ugyan 51.§-ában beszél árverés rendezéséről, de ez nem a rendszeres árverező tevékenységre vonatkozik.

8 Az idézett szakasz ugyanis kimondja, hogy saját vagy mások készítményeit árverés útján csak az iparhatóság (elöljáróság) és a rendőrhatóság engedélyével szabad eladni, s az árverés bevételéből olyan magas arányt állapít meg különböző alapokba befizetni,

9 ami ettől minden vállalkozó kedvét hamar elvette volna. (Ehhez természetesen nem is minden esetben tartották magukat az árverezők.) Ezen túl az ipartörvény itt kimondottan a saját árukészlet végkiárusításáról vagy más különleges egyedi esetről beszél, s nem pedig rendszeres árverező tevékenységről. Ezt nyomatékosítja az a korlátozás is, hogy ez az engedély három hónapnál hosszabb időre nem adható ki. Az árverezők és az árverések szempontjából alapvető jelentőségű volt viszont az árverési csarnokról szóló 1888. évi XXII. törvénycikk.

10 Ez a jogszabály volt (lett volna) ugyanis hivatott hosszú évtizedeken át ezt a teljes üzletágat szabályozni, kimondva, hogy „ingó tárgyak árverésével üzletszerűen foglalkozni csak külön engedély mellett szabad". (l.§) Az engedélyt a kereskedelemügyi miniszter adja ki, s „ezen engedély meghatározott területre és legföljebb 25 évre kizárólag is adható" (2.§), sőt ezt a 4.§ is megerősíti, miszerint „az engedélyezett árverési vállalat működésének megkezdésével működési területén az ingó tárgyakra vonatkozó minden nyilvános árverés rendszerint az árverési csarnokban eszközlendő". Ez alól a kereskedelemügyi és a belügyminiszter közösen adhat felmentést, akik a vállalat üzleti szabályzatát is jogosultak megállapítani." A műkereskedelem tárgyát képező műalkotások ingóságok lévén - önkéntes művészeti árverés esetén - szintén e törvény hatálya alá tartoztak. A szabályozás azonban nem volt teljes, sőt inkább hiányosnak bizonyult, hiszen kezdetben bénítólag hatott, majd - 1917-től talán egy lélektani határt áttörve - éppenséggel kevésnek bizonyult. Súlyos hiányossága volt ugyanis, hogy a vele visszaélőkkel szemben semmiféle büntetést kilátásba nem helyezett, meglevő rendelkezéseit pedig végrehajtási rendelet nem részletezte, értelmezte. Vitatott pontja volt a törvénynek egyáltalán az is, mit jelent „ingó tárgyak árverésével üzletszerüleg foglalkozni". A törvény