Király Erzsébet - Jávor Anna szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 1997-2001, Művészettörténeti tanulmányok Sinkó Katalin köszöntésére (MNG Budapest, 2002)

TANULMÁNYOK / STUDIES - BUZINKAY Péter: A magyar aukcióügy kezdeteiről. A művészeti árverések engedélyezése 1910-1925 között

rendelkezéseit szó szerint alkalmazva ugyanis ez egy árverési egyeduralmat, monopóliumot jelentett volna. így értelmezve kifogásolta a törvényt Siklóssy László, a Szent György Czéh ügyvezető igazgatója is (aki maga is jogász volt) a Nemzeti Szalon 1912-es Almanachjában, ahol A művészeti aukció címmel közreadott rövid tanulmányában a következőket írta: „E törvény eddig nem volt végrehajtható; a kereskedelemügyi miniszter ily koncessziót még senkinek sem adott. És annak csak örülhetünk. Mert gondolatnak is félelmetes, hogy közgazdasági és művészeti életünk mai dagadó férfiizmaira adják rá a huszonhárom év előtt vásárolt gyermekruhát. Helyes intézkedést csak a törvény eltörlésével vagy revíziójával tudunk elképzelni."

12 Ez az árverési monopólium tulajdonképpen egészen 1925-ig csupán papíron létezett, ugyanis a jogszabályok az ellene vétőkkel szemben semmiféle büntetést nem helyeztek kilátásba, így elmondható, hogy korszakunkban a művészeti árverések jelentős része valójában jogszerűtlenül, a törvény rendelkezéseinek megfelelő engedély nélkül jött létre. A művészeti, műkereskedelmi terület mai szakemberének nehezen érthető ez a kizárólagosságról, árverési monopóliumról szóló rendelkezés. Valószínűnek tűnik azonban, hogy a törvény megalkotásakor, 1888-ban, elsősorban a zálogból ki nem váltott tárgyak árveréseire gondoltak, s nem az önálló, önkéntes művészeti árverés intézményére.

13 Mindazonáltal ez a megoldás, az árverések egy helyen, hatósági felügyelet alatt történő összevonása - a művészeti árverések esetében is - korlátozta volna a visszaélések lehetőségeit, ahogy a kortárs Révai lexikon is megfogalmazta: az árverési csarnokok „emelik a vételi versenyt, és könnyebben ellenőrizhetővé teszik az árverési visszaéléseket".

14 Az árverezők ugyanis - mint mindig - a legfortélyosabb módszereket találták ki, hogy minél nagyobb haszonra tegyenek szert. Ezeknek a „fortélyoknak" pedig igen széles (volt) a skálája: hamis licitek, hamis vételi megbízások, összebeszélés útján való árfelhajtás, megtévesztő tárgymeghatározások, licitlépcsők átugrása az árverésen, felhajtott leütési árak későbbi árdrágítás érdekében stb.

15 Bizonyára nem tévedünk, ha ezzel hozzuk összefüggésbe azt is, hogy a korabeli aukciós vállalkozások szinte kivétel nélkül igyekeztek valami „nemes cél" mögé rejteni az üzleti tevékenységüket: a művészek pártolása, a középosztály vagyoni helyzetének megóvása, a magyar művészet bel- és külföldi megismertetése, a keresztény, nemzeti műveltség erősítése stb. Az olykor igen visszatetsző, gyors és nem egészen tisztességes haszonszerzést így igyekeztek a nagyközönség előtt szalonképessé, elfogadhatóvá tenni. 1910 áprilisáig, „A Szent György Czéh Magyar Amatőrök és Gyűjtők Egyesülete első műtárgy-árverése" megrendezéséig Magyarországon rendszeres művészeti árverést nem tartottak. Ettől kezdve a Czéh a belügyminiszter által jóváhagyott alapszabályára hivatkozva, minden további eseti engedély nélkül rendszeresen évente négy-öt alkalommal megrendezte egyesületi művészeti, illetve régiség-árverését. Az árverések, bár évente átlagosan mintegy 100 ezer korona körüli forgalmat mutattak,

16 jelentős nyereséget nem hoztak, mégis bizonyították, hogy egy ilyen jellegű vállalkozás életképes. A lehetőségre természetesen felfigyelt a nagytőke is, és 1912 elején - kortárs értesülések szerint - a kereskedelmi miniszterhez árverési csarnok felállítására több kérelem is érkezett.

17 A kérelmezők közt maga a főváros is mint esélyes fellépett, de a miniszter az engedélyt végül senkinek sem adta ki, a törvény adta kizárólagossággal - a kereskedelem szabadságát nem korlátozva - egyetlen árverező vállalkozást sem ruházott fel. A főváros ugyanis még 1912. január 31-i közgyűlésén elhatározta, hogy felállítja az árverési csarnokot,

18 melynek részletes üzleti szabályzatát is kidolgozta (1912. dec. 18-i közgyűlésen fogadták el), s azt jóváhagyás végett a kereskedelmi miniszternek fel is terjesztette.

19 Az ügy azután itt évekre el is akadt, mivel a benyújtott tervekkel a kormányzat nem tudott azonosulni. Érdekes és a téma szempontjából fontos adat, hogy a Szent György Czéh még 1912 áprilisában levélben fordult a „Nagytekintetü székesfővárosi tanácshoz", melyben kérte, hogy „e nagy fontosságú kulturális ügy" terén szerzett érdemeire, tapasztalataira és gyakorlatára való tekintettel „az árverési csarnok művészeti részének vezetését" a tanács „reá bízni méltóztassék".

20 A főváros erre természetesen, mivel az engedélyt maga sem kapta meg, érdemben válaszolni nem tudott. Tanulságos viszont, hogy mikor a Szent György Czéh egy 1914. június 14-i keltezésű levelét, melyben fenti ajánlatát, illetve kérvényét megismétli, az árverési ügyekben illetékes tanácsi XV. (közgazdasági) ügyosztály 1915 márciusában véleményezi, azt írja, hogy „az ügyet mi vagyunk illetékesek elintézni, s azt a csatolt tervezet szerint kívánnánk megtenni".

21 A fenti levél, bár 1914. júniusi keltezésű, de csak 1915 márciusában érkezett a székesfővárosi tanácshoz, tartalmát tekintve árverés megrendezésére vonatkozó engedélykérelem volt. A két keltezés közti eltérésből és külső forrásokból tudjuk azonban, hogy 1915-16 folyamán egy műkereskedő feljelentése nyomán tisztességtelen piaci magatartás vádjával vizsgálat folyt a Czéh ellen. Az egyesületi ügyekért felelős belügyminiszter és a város, mint a közönség érdekeit képviselő hatóság által közösen lefolytatott vizsgálat menetéről és eredményéről sajnos iratok nem állnak rendelkezésre,

22 csupán a sajtóból értesülünk, hogy a belügyminiszter hivatali elődje, Andrássy Gyula gróf elnöksége és Bárczy István polgármester társelnöksége alatt álló egyesület ellen a vizsgálat „minden különösebb baj nélkül fejeződött be".

23 Gyanítható tehát, hogy az egyesület a levelet korábbi keltezéssel ellátva a feljelentés nyomán adta be a fővároshoz. A vizsgálat során nyilvánvalóvá kellett válnia a helyzet rendezetlenségének, melyet - nem tudni pontosan, miért csak 1917 első hónapjaiban - a Szent György Czéh piaci egyeduralmának a megtörése követett. 1917 februárjában ugyanis már nem csupán a Czéh kérvényéről határozott „Budapest székesfőváros tanácsa", melyben az engedélyt meghatározott feltételekhez kötötte,

24 hanem hasonlóképpen hamarosan „Ernst Lajos budapesti lakosnak, az Ernst-múzeum tulajdonosának" is megadták az „aukezió-engedélyt" (1917. március).

25 Az engedélyben a tanács kitért a bejelentési kötelezettségre (3 nappal az árverés előtt a kerületi elöljáróságnál és a székesfővárosi tanácsnál a helyszín, az időpont megjelölésével, és pontos tárgyjegyzékkel), a visszaélések kiküszöbölésére (hatósági felügyelet a tanács részéről, összeférhetetlenség, tisztességtelen haszonszerzés tilalma stb.), valamint az engedélydíj százalékarányos megállapítása miatt a pontos könyvelésre. (Ez lényeges pontja volt az engedélynek, mint ahogy a kortárs Radványi László éles szemű kritikájában is megfogalmazza: