Király Erzsébet - Jávor Anna szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 1997-2001, Művészettörténeti tanulmányok Sinkó Katalin köszöntésére (MNG Budapest, 2002)

TANULMÁNYOK / STUDIES - BOROS Judit: Szempontok Ferenczy Károly modernizmusához

BOROS JUDIT Szempontok Ferenczy Károly modernizmusához Ferenczy müve a valóság „áttünését", képpé való „átfordulását" ábrázolja, azt a lebegő pillanatot, amikor a „natura" szemünk előtt hirtelen esztétikummá, klasszicitássá transzformálódik. A festő és modell változatos témája a század fordulóján legtöbbször művészi hitvallásként jelent meg. Ferenczy képe is efféle ars poetica... Sinkó Katalin' Ferenczy Károly festészetének rejtett tartalma iránt - „művé­szet fedi el, hogy (csak) művészet" 2 - Sinkó Katalin keltette fel az érdeklődésemet, részben a mottóként idézett képelemzéssel, részben a nagybányai művésztelep első nemzedékének vallá­sos tárgyú festészetéről közzétett tanulmányával (Az alapítók biblikus képei és a századvég antihistorizmusa 1 ). Annak felis­merése, hogy a Festő és modell ideája a „natura" esztétikummá transzformálódása mint folyamat, a reveláció erejével hatott rám, és megvilágította Ferenczy második korszakának 1903— 1904 tájt exponálódó alapkérdését, éspedig a Réti által a „tiszta festőiség elvének" nevezett festői autonómia megvalósíthatósá­gának és fenntarthatóságának problémáját a modernizmus, sőt avantgárd irányzatok és az egyetemes (tág értelemben vett re­neszánsz) festői hagyomány Szküllája és Kharübdisze között. Tisztában vagyok azzal, hogy a „második korszak" megneve­zés vitatható, hiszen Ferenczy életművének „korszakolására" többféle javaslat született, sőt, hogy ezek a „korszakok" nem is annyira időben követik egymást, mint inkább párhuzamosan futnak egymás mellett, és hol az egyik, hol a másik válik - vált - jobban láthatóvá. Az egyik, a mindjárt pályája kezdetén megnyilvánuló, majd bizonyos időközönként felbukkanó klasz­szicitás-vágy, a klasszikus ideál megvalósításának kívánalma saját festészetében. Ez késztette arra, hogy pályája legelején a magyar festönövendékek által preferált Münchent pár hónap után Nápolyra váltsa, vagy arra, hogy tájképfestészetének ki­emelkedő darabjaival párhuzamosan műtermében Veronese, Rembrandt, Velasquez vagy Manet festői problémái fölött töp­rengve dolgozzon. Úgy tűnik, hogy soha sem tévesztette szem elől azt, amit a mi, a naturalizmuson-realizmuson vagy éppen a hagyományellenes avantgárdon iskolázott nemzedékünk oly könnyen elfelejt: hogy a festészet anyaga, vagyis az a közeg, amelyben egy festő gondolkodik alkotás közben, maga a fes­tészet, a festői hagyomány egyedi életmüvekből vagy műalko­tásokból összeálló teste, ami messze több, mint az úgynevezett előképek tárháza. A műfaj legbelsőbb, konstituáló problémái­nak szerves egységéről van itt szó, a kép (imago) funkcióiról, az ábrázolás lehetőségéről vagy lehetetlenségéről (mimészisz), a jelkép sajátosságáról, esztétikai kategóriákról. Ezzel a több évezredes (ha a képalkotás történetére gondolunk) vagy több évszázados (ha a reneszánsztól a mind a mai napig fennálló konvenciókat vesszük figyelembe) hagyománnyal szemben me­rült fel rövid időre, ám annál nagyobb termékenyítő erővel az a romantikában gyökerező, majd a naturalizmusban megvalósuló eszme, hogy a festészetnek nemcsak tárgya, hanem anyaga is a természet legyen, nemcsak szimbolikus tartalomként, hanem formaképző mivoltában is. Ferenczy, akit az olasz művészet alapos ismerete oltott be a mindenekfelett való kvalitás igényével, előbb rövid müncheni tartózkodása idején (1887 elején), majd Párizsban (1887-1889) találkozott a korszerű látásmódként aposztrofált naturaliz­mussal, amelynek némi hezitálás után hívévé szegődött, és amely a későbbiekben festészetének másik ágát képezte. Ez, az általában Jules Bastien-Lepage nevével fémjelzett natura­lizmus azonban nagyon különbözött attól, amit a nagybányai évek folyamán Ferenczy naturalista szemléleteként ismerünk, és amelyben a német panteizmus természetáhítata fonódott ösz­sze a nagybányai táj „biblikus monumentalitásával". A francia naturalizmus Bastien-Lepage-féle változata Miilet alapjaiban romantikus, bár némi paraszti szentimentalizmussal átitatott szemléletét boronálta össze a pozitivizmus leíró objektivitás­igényével, és a tónusmentes, egységes szürkében tartott festési modor látszólagos modernizmusával. Amelyre nem véletlenül voltak különösen fogékonyak a Közép-, Kelet- és Észak-Európa túlnyomórészt feudális maradványokkal küszködő, paraszti társadalmaiból érkező művészek, akik aztán valódi tartalom­mal töltötték meg a francia festők által kialakított és többnyire a rajzos magazinok gondolati mélységén mozgó képi sémákat. Egyszerre modernnek és hazafiasnak lenni rendkívül vonzónak mutatkozott az akadémizmus üres frázisokat pufogató hazafisá­gával szemben. Bár a Julian Akadémián Ferenczy elsajátította a naturalizmus festői látásmódját és technikáját, és szentendrei éveiben alkalmazta is, alig festett népies tárgyú képet. Talán a Válás (1892) és a Kertészek (1891) című képeit lehet ebbe a kate­góriába sorolni, de a Kődobálók (\%90) vagy a Lányok virágokat gondoznak (1889) határozottan felülemelkedik az ábrázolt anek­dotán és a kora reneszánsz falképek (vagy az ugyancsak ehhez a forráshoz visszanyúló Puvis de Chavannes) időtlenségét idézve a művészi hagyomány folytatásának szükségét jelzi, és előre­vetíti Ferenczy müncheni, majd első nagybányai periódusának (1894-1902) problematikáját. Ebben az időszakban, melyre ta­lán a „premodern" jelző volna alkalmazható, Ferenczyt az idea (mint eszme és mint eszmény) és a natura (mint eme eszmény világi megtestesülésének helye) a szemléletben (a szemlélés időbeli folyamatában kialakuló szemléletben) megvalósuló egy­sége foglalkoztatta. Ferenczy Valértói 4 is, másoktól is tudjuk, hogy a naturalista hagyománynak megfelelően Ferenczy Károly mindig modell után festett, a modell szóba beleértve a természeti környezetet

Next

/
Thumbnails
Contents