Király Erzsébet - Jávor Anna szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 1997-2001, Művészettörténeti tanulmányok Sinkó Katalin köszöntésére (MNG Budapest, 2002)

TANULMÁNYOK / STUDIES - ÚJVÁRI Péter: Giotto doktrínája, avagy miért lett a művészetnek elmélete

vészét Etruriában kezdett feltámadni, egy Firenze városának közelében lévő faluban, melynek neve Vespignano. Csodálatos tehetségű fiú született, aki természet után lerajzolt egy bárányt. [...] Giotto meglátta a művészetben azt, amit mások nem értek el, létrehozta a természethü művészetet (l'arte naturale) és azzal együtt a művészet nemességét. [...] Minden művészetben igen jártas volt; felfedezője és megtalálója volt egy olyan nagy tudománynak, amelyet már vagy 600 éve eltemettek. [...] A legnagyobb dicséret illeti őt, mivel létrehozott és követett egy oly nagy tudományt (doctriná), mely által úgy tetszik, hogy minden benne rejlő tehetség (ingegno) a természettől származik. A művészetet igen nagy tökéletességre vitte. Sok igen nagy hírű tanítványa volt."

75 Ghiberti beszámolójának különös érdekességét az adja, hogy gyakorló művészként őt az eredménynél láthatólag jobban érdekli az eszköz, amellyel az eredmény elérhető. A „nagy filmszakadást" ugyanis szerinte épp az idézte elő, hogy „a szobrokkal és festményekkel együtt elpusztultak a könyvek és krónikák, rajzok és szabályok (regole), melyek útbaigazítást (amaestramento) adtak egy ily kiváló és nemes művészethez". Giotto, ez a „csodálatos tehetségű fiú" (fanciullo di mirabile ingegno) azért tudhatta létrehozni „a természethü művészetet és azzal együtt a művészet nemességét", mert újra felfedezett és megtalált „egy olyan nagy tudományt, amelyet már vagy 600 éve eltemettek" (fu inventore e trovatore di tanta doctrina la quale era stata sepulta). Ghiberti soraiból kitetszik, hogy számára a 600 éve eltemetett, de Giotto által újra felfedezett „tudomány" (doctriná) elválaszthatatlan az ezen tudomány elsajátítását lehetővé tevő „útbaigazításoktól" (amaestramento), legyenek azok maguk a müvek, vagy éppen könyvek, krónikák, (vázlat)rajzok és szabályok. Voltaképpen Ghiberti könyve maga sem más, mint nagyszabású kísérlet az antik-giottói doctrina forrásokból történő rekonstruálására. Ezért írja ki az első részben Pliniusból és Vitruviusból mindazt, ami számára fontosnak tűnik, ezért adja a második részben az újjászületett művészet adatgazdag és megbízható krónikáját - és ezért veselkedik neki a harmadik részben annak, hogy „magad uram, ha szolgád nincs"-alapon megalkossa a művészet hiányzó tudományát.

76 Ghibertinek a jelek szerint nem volt tudomása arról (vagy nem vett tudomást arról), hogy Alberti 1435-ben már megírta a festői látás és alkotás tanát. A profi írástudó és amatőr művész Albertivel ellentétben a profi művész és amatőr írástudó Ghiberti azt sem ismerte föl, hogy bármily kézenfekvőnek is tűnjön az optika tudományából kiindulni, annak középkori tanaiból nem vezet út a festői látás és alkotás tana felé.

77 Pedig e doctrina - Giotto le nem írt „tudománya" - Ghibertinek igazán szívügye volt: haláláig dolgozott rajta, s e harmadik rész, melynek szövege egy mondat közepén szakad meg, egymaga hosszabb, mint a másik kettő együttvéve. Ha a trecento „bezzeg Giotto"-érzését, ezt a számos korabeli forrásból kicsendülő Epigonengefühlt (ahogy Schlosser fogalmazott) a „Giotto-követők" műveinek ismeretében akár még indokoltnak is tekinthetjük, aligha tehetjük meg ugyanezt Brunelleschi, Donatello, Massaccio és - végül, de egyáltalán nem utolsósorban - Ghiberti korában. Pusztán művészeti szempontból a quattrocento első „nagy generációjának" már semmilyen szégyenkeznivalója nem lehetett, és - legalábbis nekem úgy tűnik - protagonistái nem is szégyenkeztek. A Porta del Paradiso korszakos mű, és ezt Ghiberti is tudta.

78 Márpedig ha Ghiberti azt meg tudta csinálni, ahogy meg is csinálta, akkor miért kereste mindhalálig oly szenvedélyesen és konokul az „útmutatást"? Filippo Villani, a krónikás Giovanni fia 1381—1382-ben - szándéka szerint humanista latin nyelven - könyvet írt Firenze városának eredetéről és híres polgárairól. Könyve az első olyan könyv, amely egy város notabilitásai közt festőket is felsorol: Filippo a zenészek után és a tréfamesterek (buffoni, ioculatores) előtt külön fejezetet szentel a Giotto-iskolának. Beszámolója egyben az első „művészettörténet" is, amennyiben Filippo a Giotto-iskolát történetiségében tárgyalja, Baxandall találó hasonlatával a Próféta (Cimabue) - Megváltó (Giotto) - Tanítványok (Maso di Banco, Stefano, Taddeo Gaddi) sémáját követve.

79 A fejezet elején ezt olvassuk: ,,[A régiek] évkönyveikben a jeles férfiak közé fölvették Zeuxist, Polykleitost, Phcidiast, Praxitelést, Myrónt, Apellést, Konónt és e művészetek más kiválóságait. Engedtessék meg nekem is, hogy nem törődve a gúnyolódókkal, ide iktassam azokat a kiváló firenzei festőket, akik életre keltették az élettelen és már majdnem kimúlt művészetet (artem exanguem et pene extinctam suscitaverunt)."*

0 Míg a szóhasználatban és a festészet méltánylásában Boccaccio visszhangzik, Filippo szabadkozása és a „gúnyolódókra" tett utalása arra enged következtetni, hogy lelkesedése a latinul olvasók körében nem volt általános. Ennek egyik feltehető okára ő maga utalt: „Sokan úgy vélik [értsd: sokan viszont nem], és nem oktalanul, hogy a festők szelleme (Ingenium) nem alábbvaló azokénál, akiket a szabad művészetek tettek mesterekké (magistros), mivel azok tanulás és instruktiv tanok segítségével sajátítják el mesterségük írásba foglalt szabályait (cum Uli artium precepta scriptis/seripturis demandata studio atque doctrinapercipiant), míg ezek [ti. a festők] mesterségbeli tudása egyedül emelkedett szellemükből és megbízható emlékezetükből származik (hü solum ab alto ingenio tenacique memoria que in arte sentiant mutuentur/exigant).

,m Filippo apológiájában szempontunkból nem is annyira az az érdekes, hogy mit hoz föl a festők mellett (Giotto „fenséges szellemét" amúgy is jól ismerjük már), hanem amit Filippo szerint egy esetleges „gúnyolódó" felhozhat a festészet ellen: hogy nincsenek írásba foglalt és így átörökíthető-tanítható szabályai.

82 Filippo egy ilyen esetleges ellenvetéssel szemben csak a festők „megbízható emlékezetére", vagyis a műhelyhagyományra tud utalni, s érveinek belső logikáját tekintve a Giotto-tanítványok szerepeltetésének is talán éppen az az egyik fő funkciója a fejezetben, hogy ezáltal bizonyíttassék: a Giotto által feltámasztott festészetnek is volt és van átörökíthető doctrinája, jóllehet ez soha nem lett írásba foglalva. A festészettel szembeni ellenérv, amelyet Filippo Villani nem akart vagy nem tudott elhallgatni, valójában nagyon súlyos ellenérv volt, mégpedig két okból. Az egyik, hogy a tan - taníthatóság - tanultság fogalmai a reneszánsz öndefiníciója szempontjából kulcsfontosságúak voltak, és mondhatni egy egész „antropológia" épült rájuk. Colluccio Salutati, aki Filippo könyvének latinságát javítgatta, egyhelyütt például ezt írja: „Az emberen kívül nincs más tanítható/tanulékony állat (prae-