Király Erzsébet - Jávor Anna szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 1997-2001, Művészettörténeti tanulmányok Sinkó Katalin köszöntésére (MNG Budapest, 2002)

TANULMÁNYOK / STUDIES - ÚJVÁRI Péter: Giotto doktrínája, avagy miért lett a művészetnek elmélete

ter hominem nullum animal doctrinabile reperitur), és mivel a taníthatóság az ember sajátja (homini proprium est docerï) és mert a tanult emberben több van az emberből, mint a tanulatlanban (docti plus hominis habent quam indoctï), ezért nem csoda, hogy a régiek a doctrinal a humanitás szóval is jelölték."

83 A másik oknak semmi köze a humanistákhoz (bár Salutati érvelésének is ez az elméleti alapja), de annál nyomósabb, tekintve, hogy Aristoteléstől származik. Az ismeretek és a tudás szintjei, melyeket a princeps philosophorum a Metafizika elején fejt ki, nem egyszerűen egy filozófiai tan elemei voltak, hanem az évszázadok során oly mélyen beleivódtak a közgondolkodásba, hogy mindez egyben a társadalmi tagozódás elméletévé is vált. Aristoteles szerint az ismeret az érzékeléssel kezdődik, amire minden lelkes állat képes. Egy másik, már szűkebb körű képesség az emlékezésé. Ha ez a kettő összekapcsolódik, akkor tapasztalatról beszélhetünk; ilyen például az, hogy Sókratésnek kedden székrekedése volt, szerdán bevett valamilyen szert, csütörtökön pedig nem volt székrekedése. Ha „a sok tapasztalati megfigyelésből a hasonló dolgokra vonatkozó egyetlen általános ítélet alakul ki", akkor beszélhetünk a „tudatos művészetről", az arsról avagy technéröY, ennek alapján például azt mondhatjuk, hogy „ez és ez a szer a tapasztalatok szerint elmulasztja a székrekedést". A tudás következő és egyben legfelső szintjén már azt is meg tudjuk mondani, hogy ez és ez a szer miért gyógyítja a székrekedést; ez a szint a „tudomány", az epistémé, a scientia és a doctrina szintje. Az emberek tudása vagy tapasztalati/gyakorlati tudás, amikor mondhatni reflektálatlanul tudnak valamit (mint Molière úrhatnám polgára prózában beszélni), vagyis tevékenységüket rutinszerűen végzik; vagy mesterségbeli tudás (ars), amikor tapasztalataikat már képesek általánosítani és megfogalmazni, vagyis tevékenységüket tudatosan végzik; vagy elméleti tudás (scientia, doctrina), amikor általánosításaikat már magyarázni is képesek, vagyis a tevékenységükkel kapcsolatos okozati viszonyokkal is tisztában vannak. Mindhárom tudásszintnek vannak előnyei és hátrányai, viszonyuk mindazonáltal egyértelműen értékhierarchikus: „Ha valakinek megvan az elméleti tudása tapasztalat nélkül, [...] az gyakran megtéved a gyógyításban, mert gyógyítani éppen az egyes esetet kell. [...] Mégis [...] bölcsebbnek tartjuk a tudósokat, mint a tapasztalat embereit, [...] és pedig azért, mert a tudós tudja az okot, a gyakorlati ember meg nem. A tapasztalat emberei ugyanis tudják a micsodát, de nem tudják a miértet - az elméleti tudósok pedig a miértnek és az oknak ismerői. Ezért tartjuk a tervező építészeket is szakkérdésekben értékesebbeknek és a kőműveseknél tudósabbaknak és bölcsebbeknek, mert ők tudják az okait is mindannak, amit alkotnak. A munkások azonban úgy tesznek, mint némely élettelen dolog: megtesznek, létrehoznak valamit, de nem tudják, hogy mit - úgy, ahogy éget például a tűz. [...] Általában annak, hogy tud-e valaki vagy sem, a tanítani tudás a jele."

84 Ebből talán érthetővé válik Ghiberti konok próbálkozása is, hogy megértse, mit, hogyan és miért csinál akkor, amikor olyan remekműveket alkot, mint a Porta del Paradiso. Mert remekművet alkotni nem elég; ha nem tudjuk megmagyarázni, hogy miért lett az remekmű, akkor azt sem tudjuk garantálni, hogy a következő is azzá sikeredik. Ghiberti nem akar azon munkások egyike lenni, akik „megtesznek, létrehoznak valamit, de nem tudják, hogy mit - úgy, ahogy éget például a tűz".

85 Ő az okokat is szeretné tudni, márpedig az okok megnevezése: elméleti tudás, amely viszont természeténél fogva verbálisan megfogalmazható, átörökíthető, tanítható. Ezek alapján a következőképpen rekonstruálhatjuk azt a kutyaszorítót, amelyből Filippo Villaninak ki kellett vágnia magát: Ha Giotto nem csak véletlenszerűen talált rá a 600 éve eltemetett igazságra, akkor nyilvánvalóan arra is képes kellett legyen, hogy tapasztalatait általánosítva megfogalmazza, tevékenységének okait megnevezze, s tudását egy instruktiv tan formájában verbálisan az utókorra örökítse. Ha Giotto minderre nem lett volna képes (amit még elképzelni is szörnyű), akkor Giotto tudománya nem tudomány, művészete nem művészet, vagyis igazuk van a „gúnyolódóknak": a festőknek semmi keresnivalójuk azok között, akikre egy város egyáltalán büszke lehet. Mármost a festészet ügyének igen súlyos hendikepje, hogy Giotto doctrinájának megléte közvetlenül nem bizonyítható, mondjuk azzal, hogy rámutatunk egy könyvre: „lm, itt a tan, melyből megláthatjátok, hogy a festészet is célszerű, tudatos tevékenység, és amelyből megtanulhatjátok, milyen általános és speciális szabályok irányítják." Giotto doctrinájának megléte csak közvetve bizonyítható, például azzal az utalással, hogy „ettől a dicséretes férfiútól, mintegy a festészet bőséges és igazi forrásától" olyan „tiszta vizű folyócskák eredtek", mint Maso di Banco, Stefano és Taddeo Gaddi. A „gúnyolódok" számára azonban mindez aligha lehetett elégséges, és mindaddig, amíg a festészet céljai, eszközei és szabályai nem voltak írásban lefektetve, addig a festészet rangja is szükségszerűen kétes volt. Egy jelenkori párhuzammal élve: amíg egy gyógyszer összetevői, vegytani képlete és hatásmechanizmusa nincsenek pontosan meghatározva és leírva, addig az legjobb esetben is csak „gyógyhatású szerként" forgalmazható. „Visszatekintve most tehát mindarra, amit már elmondottunk, emlékezetbe idézzük, hogy azokat, kik köznyelven verselnek, többnyire poétáknak nevezzük. Kétségkívül ésszerűen merészeltük őket e névvel illetni, mert teljességgel poéták is, ha ugyan a poézist helyesen értelmezzük. Ez ugyanis semmi más, mint a képzelet alkotása, mely a retorika szabályait figyelembe veszi, és a zeneiségen alapul. [E népnyelven verselő poéták] különböznek azonban a nagy költőktől, azaz azoktól, akiket a szabályok ismerőinek nevezünk. Mert eme nagyok előadásukban és művészetükben szabály szerint alkotva szerezték költeményeiket, ezek meg, mint mondottuk, csak éppen úgy, amint éppen esett. Ezért történik aztán, hogy amazokat [ti. a szabályokat ismerő ókori latin költőket] minél közelebbről utánozzuk, annál helyesebben gyakoroljuk magunk is a poétaságot. Tehát mivel munkánkat bizonyos elméleti tanításra kívánjuk fordítani, kell, hogy az ő poétái tudományukat utolérni igyekezzünk (Unde nos doctrine operi intendentes, doctrinatas eorum poetrias emuiari oportet) ,"

86 Az idézet Dante A nép nyelvén való ékesszólásról című latinul írott értekezéséből származik, amely úgy viszonylik a népnyelvű Isteni Színjátékhoz, ahogy Ghiberti könyvének harmadik - elméleti - része a Porta del Paradisóhoz: annak a tanát avagy szabályait van hivatva szavakba önteni, aminek a példáját szerzője már megalkotta. E tan szavakba öntésére azonban nem egyszerűen azért van szükség, hogy a „művészet" - Ghibertié vagy a népnyelvü