Király Erzsébet - Jávor Anna szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 1997-2001, Művészettörténeti tanulmányok Sinkó Katalin köszöntésére (MNG Budapest, 2002)
TANULMÁNYOK / STUDIES - KIRÁLY Erzsébet: Pogányság és Megváltás. Csók István nagybányai tematikája és a mítoszkereső századvég
Feltételezvén, hogy Reviczky Gyula költeményét min- De ím, a titkos hang az éjhomályba' denki ismeri, a cikk szerzője csak egyetlen versszakot közöl Harmadszor is Thamus nevét kiáltja, a Pán halálából. Nekünk, kései befogadóknak álljon itt az »A földi hang embertől jő; ez égi. egész: Ki vagy? Mi kell?« - Thamus szepegve kérdi. Alkonybiborban úszik a hajó. A tenger keble álmodón piheg. Szélcsap Zefír, az arra illanó. Hableplét pajkosan lebbenti meg. Langyos párázat rezg a légben; A holdtányér az alkonyégen Bágyadt színéből lángba olvad át... Köröskörül merengő némaság. Lent a hajóba' Pattog a nóta. Durva hajósnak Víg lakomátul Keble kitágul; Szűk nyakú korsók összekoezódnak. Perdül a koczka; csalfa szerencse Pörgeti arra, pörgeti erre. Ölben a lányok, Ing a ruhájok, Szív az ajak hiblájai mézet. »Lezbia, csókolj! Éljen az élet! Éljen a kedvnek mámora, gőze. Éljen a vágy, mely minden időbe' Inni mohón kéjserleget unszol. Nincs zene, bor, lány, hol Koczitusz foly!« S még hangosabb lesz a hajófenék. Szitok, kurjantás röpköd szerteszét. Padlóra öntik a caecubumit, Tiberiust, a császárt így köszöntve. Egy ifjú pár függöny mögé búvik; Pajkos manó incselkedik körötte. Mások szilaj cordaxot lejtenek, S a gondtalan, a dévaj istenek Látatlanul vegyülnek el e körbe. És hallga, a hajó kormányosa Hangot hall, mely nevén szólítja zordul. »Thamus!« ... Ki az? Ki volna! Nem csoda. Csak feje zúg, csak füle cseng a bortul. De ni! Nem volt ez az előbbi hang? »Thamus!« ... No várj, nem tréfálsz meg, bitang! S fölmegy, hogy lássa. Gyönyörű az éj: Ezüstszegélyü a hullámkarély. A tengerből lágyan kirezgenek A csillagok, vagy tán najád-szemek? S távol, hová a szem sötétben ér, Etóliának partja feketéi. Thamus körültekint figyelmesen. Lélek se. Minden néma, nesztelen. Csalódott mégis; s már indulna vissza. Lent koczka várja, bor s tüzes Melissza. Harsány szózat zúg erre át a légen; Meghallják lent is, a hajófenéken. S ez ige hallik: Thamus, vén hajós, Légy tudtodon kívül ma jós. Elérve Palodesz magaslatot, Add hírül: »A nagy Pán halott!« S elnémul a duhajkodó csapat. Nem kell a korty, nem ízlik a falat. Thamusnak nem jön álom a szemére; Magába száll, merengő, meghatott; S midőn Palodeszt a hajó elérte: A part felé Kiáltja, mint a szózat rendelé: »Meghalt a nagy Pán! A nagy Pán halott!« S egyszerre - ily csodát ugyan ki látott? Megindulnak fák, bokrok és kövek. Halk zokogás kél; elhaló sirámot Kínos nyöszörgés, jajgatás követ. Velőt rázó, mély sóhajok keringnek, Sirás hangzik fel, csukló, szakgatott. De kétségb'esve túlzokogja mindet: »Meghalt a nagy Pán! A nagy Pán halott!« »Neman hever hétcsövű fuvolája, A mellyel nimfákat rémítgetett. A föld mátul rideg, zord, néma, árva; Nem élnek rajt' a játszi istenek. A szatírok, szilvánok és najádok - Minden bokorban istenség lakott Ott hagytak fát, füvet, forrást, virágot... Meghalt a nagy Pán! A nagy Pán halott! A természetből elszállott a lélek. Eztán a földön isten nem mulat. Nem lesznek többé gondtalan kedélyek: Jön a szivet fásító öntudat. Egyhangúság, elmélkedés unalma... Oh Thamus, ezt jelenti jóslatod! Megszűnt az istenek pogány uralma. Meghalt a nagy Pán! A nagy Pán halott!« Hallják ezt a hajósok, de nem értik. Meghalt a nagy Pán? Álmélkodva kérdik. Ki fejti meg e százhangú siralmat? ... Ti embersorsot intéző hatalmak, Óh, küldjetek fényjelt e vak homályba, Hogy mit jelent a természet siráma. És zúg az erdő, hűs szellőcske támad, Az éj sötétje szürkeségre bágyad. A lejtőn finom ködburok lapul, S titkos szózat kél íme válaszul:
