Király Erzsébet - Jávor Anna szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 1997-2001, Művészettörténeti tanulmányok Sinkó Katalin köszöntésére (MNG Budapest, 2002)

TANULMÁNYOK / STUDIES - ÚJVÁRI Péter: Giotto doktrínája, avagy miért lett a művészetnek elmélete

készítette, és Muciatti házában festette a Stalloreggi-kapun kívül. És mindezek imádkoztak, [...] kérvén Istent és Anyját, hogy [...] védelmezzenek meg minket minden viszontagságtól és bajtól, és őrizzenek bennünket Siena árulóinak és ellenségeinek kezétől."

36 Lássuk most Giovanni Villaninak, Firenze város krónikásának beszámolóját a Campanile alapkőletételéről: „[1334] július 16-án kezdték alapozni a Santa Reperata új harangtornyát [...]. És ennek elvégzésére s az alapkő megáldására ott volt Firenze püspöke, az egész papsággal és a prior urakkal, és más urak, sok néppel, nagy körmenetben. És egészen a talajvízig nagyon erős alapot csináltak. És a Santa Reperata mondott műhelyének fejévé és felügyelőjévé (soprastante eproveditore) a község Giotto mestert, a mi polgártársunkat tette, aki a festészetben a maga korában fellelhető legfőbb mester volt (// piü sovrano maestro), aki minden figurát és mozdulatot természet után rajzolt. És a község fizetést adott neki, hogy jutalmazzák erényét és kiválóságát (per renumerazione della sua virtude e boutade). Ez a Giotto mester Milánóból tért haza, ahová Milánó urának szolgálatára a mi községünk küldte, [amikor] ez életből 1336. január 8-án távozott, s a község temette el nagy tisztességgel (a grande honoré) a Santa Reperatában."

37 A két eseményt 20 évnyi időbeli és 30 mérföldnyi térbeli távolság választja el egymástól, valamint egy egész világ. A sienai krónikás mindvégig arról a körmenetről beszél, amelyet azon „nemes tábla" tiszteletére rendeztek, mely „sokkal szebb, szentségesebb és nagyobb" volt, mint elődje, és amely egyfajta áldozati felajánlásként szolgált Istennek és Anyjának, hogy továbbra is védelmezzék meg Sienát minden viszontagságtól és bajtól. Ezt a táblát Ducciő mester festette Mucciatti házában. Giovanni Villaninál a Campanile alapkőletétele alkalmából rendezett körmenet leírása Giotto érdemeinek méltatásába torkollik, amelynek méltó záróakkordját az állam szolgálatában buzgólkodó festőnek nyújtott állami végtisztesség adja majd. A két festő helyzetének összevetése ugyanazon okból méltánytalan és nagyon tanulságos: mert Ducciö Sienában annak az alkalmazottja, aki Firenzében: Giotto. A különbséget jól érzékelteti, hogy míg Duccióval szerződnek és őt „személyéért és munkájáért"77zeí/A:, addig Giottót kinevezik és őt „erényéért és kiválóságáért" jutalmazzák. Ducciö fizetsége mérhető teljesítményhez van kötve, Giottóé nincs. Ducciő haláláról nem szólnak híradások, Giotto állami temetésben részesül. További kommentár helyett idemásolom Martin Warnke Udvari művészek című könyvének egyik passzusát: „Egy »müveszet«, ars akkor volt »szabad«-nak, liberálisnak nevezhető, ha méltó volt a szabad emberhez, ha tehát nem testi munkával végezték, és nem fizetségért; ha gyakorlati céloktól mentesen, pusztán a tevékenység öröméért gyakorolták. Az ars ugyanis egy »erény«-ből, egy virtusba] származott, amely a sajátosan egyéni »tehetség«-ben, az ingeniumban nyilvánult meg. Ez az erény Isten vagy a természet ajándéka. Az erény gyakorlása a »kitalálás«, az inventio, amelyet a »megítélés«, a indicium irányít. Az ítéletalkotás az erény működtetésekor belátható szabályokkal és technikákkal él; ezek teszik ki egy ars »tudomány«-át, scientiáját. A szellemi alkotómunkát végző fejében készen »kitalalva« áll ott a »mű«, az opus, amelynek megvalósítása akár át is adható olyan kézműveseknek, akik birtokában vannak a scientia technikáinak. Ez a másodlagos - lényegében kivitelezői - tehetség kiszámítható, felbecsülhető és megfizethető. A tulajdonképpeni teljesítmény, az erényé, ezzel szemben megmérhetetlen, és »megfizetni« nem, csak »partfogolni« és »ösztönözni« lehet."

38 Warnke összefoglalója egy 16. századi fogalomkészletet használ, amikor már nem kérdéses, hogy a festő is ugyanúgy arte et ingenio tevékenykedik, mint a többi „szabad művészet" képviselője. Ezt Petrarcának és Boccacciónak még bizonygatniuk kellett, s ezt éppenséggel Giotto ürügyén tették.

39 Azon Giotto ürügyén, akit 1334-ben, már a hetedik X-hez közeli korban bízott meg Firenze városa egy olyan feladattal, amelyet vélhetőleg nem testi munkával végeztek. Giotto ezért nem fizetést, hanem kegydíjat kapott, amelyet „erényéért és kiválóságáért" (virtude e bontade) haláláig folyósítottak neki, mégpedig azzal a nem titkolt szándékkal, hogy „legyen oka, hogy folyamatosan [Firenzében] tartózkodjék, s eme tartózkodása révén sokaknak legyen haszna tudásából és bölcsességéből (scientia et doctrina)". A többek közt Vasari által is terjesztett legendával ellentétben Giotto apja nem ágrólszakadt földműves vagy pásztor volt, hanem firenzei polgár.

40 Ha őrzött is Giotto gyermekkorában birkákat, akkor ezt alighanem idősb Bondone birtokain tette. Neki mindenesetre 1301-ben már saját háza volt Firenzében, nem messze apja házától. Neve az 1310-es évektől harmincnál is többször fordul elő jogi iratokban, többnyire birtokzálog- és pénzkölcsönzési ügyekben. A festő - nyilván hosszabb távollétei idejére - hol két, hol öt ügyvédet bíz meg üzleti ügyeinek teljes körű jogi képviseletével; az egyik megbízás arra is kiterjed, hogy a Giottónál elzálogosított, de ki nem váltott birtokrészek tulajdonjogát az ügyvéd Giotto nevére írassa át.

41 De van olyan szerződés is, amely az uzsorakamatra való kölcsönzés bevett formuláit alkalmazza.

42 A jelek szerint a summus pictor élete utolsó két évtizedében már bízvást megengedhette magának, hogy „jövedelmeiből éljen". Antal Frigyes hívta fel a figyelmet arra, hogy Giotto klientúrája túlságosan is pontosan képezi le a korszak összitáliai gazdasági-politikai elitjének azt a csoportját, amely a pápapárti politizálásban kereste és találta meg boldogulását.

43 Firenze legbefolyásosabb bankárcsaládjai mellett megbízói közé tartozott még a pápai Kúria (a Rómában maradt Stefaneschi bíboros személyében), Anjou Róbert Nápolyban és Azzó Visconti Milánóban. Elgondolkodtató továbbá, hogy a Nyolcadik Dantekommentár szerzője 1333-34-ben a mester avignoni tevékenységéről is beszámolt,

44 XXII. János pápa pedig 1324. július 7-én Giotto Donato nevű (klerikus) fiát egy zsíros firenzei egyházi javadalom várományosává tette.

45 Ha ennek csak a fele is igaz, már az is jelentősen árnyalja a firenzei tanács döntése mögött meghúzódó megfontolásokat. Ami pedig a maradékot illeti: Martin Warnkénak alighanem igaza van abban, hogy Giotto előzmények és párhuzamok nélküli 1334-es firenzei stalluma válaszlépés volt valamire, aminek gyökereit a nápolyi udvarban kell keresnünk.

46 Giotto ugyanis 1328 és 1333 között Nápolyban dolgozott, ahol protopictorként és protomagister operisként említik.

47 Ez valami hasonlót fedhetett, mint a firenzei magister [magistrorum] et gubernátor, vagy a soprastante eproveditore - azzal a nem csekély különbséggel, hogy Giotto Nápolyban kétséget kizáróan festői feladatokkal volt megbízva.

48 Hasonlóság viszont, hogy Giotto már Nápolyban is valószínűleg inkább csak koncipiált