Király Erzsébet - Jávor Anna szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 1997-2001, Művészettörténeti tanulmányok Sinkó Katalin köszöntésére (MNG Budapest, 2002)

TANULMÁNYOK / STUDIES - ÚJVÁRI Péter: Giotto doktrínája, avagy miért lett a művészetnek elmélete

Ha hipotézisem helyes, és Petrarca és Boccaccio valóban egyfajta festett költészetként értékelték nagyra Giotto művészetét, akkor ez arra is magyarázattal szolgálhat, hogy miért ök zengték a leghangosabban Giotto dicséretét: mert a trecentóban ök voltak a költészet ügyének legharcosabb védelmezői, s az utókor szemében többek közt ezért is számíthatnak a reneszánsz előhírnökeinek. Ha azonban újra föltesszük a kérdést, hogy „Miért éppen Giotto?", akkor kénytelenek vagyunk Petrarcáról és Boccaccióról azt megállapítani, hogy véleményük fontos adalék ugyan, de nem perdöntő (és ez független attól, hogy elfogadható-e hipotézisem vagy sem). Ugyanis csak nézőpont és szóhasználat kérdése, hogy őket pioníroknak vagy partizánoknak nevezzük-e, ez ugyanis mit sem változtat azon a tényen, hogy kicsinyke, de annál hangosabb kórusuk csak egy kicsinyke, de annál hangosabb kórus volt a Giotto dicsőségét hirdetők körében: Giotto kultuszát ugyan a trecento intellektuális avantgárdja örökítette ránk, de nem ők teremtették meg. Boccaccio Danteéletrajza például valóságos vádirat a „hivatalos Firenze" intellektuális és politikai értékrendje ellen,

27 így okkal gyanítható, hogy a firenzei céh-elölj árok, a gonfaloniere és a Tizenkettek Tanácsának 1334. április 12-én kelt rendeletét másféle szempontok motiválták, mint amelyek a Giottót dicsőítő Petrarca és Boccaccio írásaiból kihüvelyezhetök. „[Firenze város köztársasága] azt kívánván, hogy azok a [közjmunkák, amelyek Firenze városában készülnek, [...] Firenze községének tisztességére és díszére haladjanak, s mivel mindez nem lehet meg alkalmasan és tökéletesen, csak ha egy hozzáértő és neves férfit (experíus et famosus vir) tesznek meg és állítanak e munkák élére mesterként {magister), és mint mondják, az egész világon nem lehet találni senkit, aki mindezekben és sok más dologban megfelelőbb lenne a firenzei Giotto di Bondone festőnél, hazájában mint nagy mestert kell fogadni, és kedves híre legyen az említett városban. És legyen oka [vagy: és legyen meg az anyagi háttere - et ut matériám habeat], hogy folyamatosan ott tartózkodjék, s eme tartózkodása révén sokaknak legyen haszna tudásából és bölcsességéből {scientia et doctrinci), s nem csekély dísze lesz az említett városnak. [,..] [ezt titkos szavazással és az összes formaság betartásával döntötték el, s most felhatalmazzák a tanácsot, hogy] kiválassza és megtegye az említett Giotto mestert a Santa Reperata-templom és Firenze város falainak építése és javítása és a város erődítése - meg az említett község más olyan építkezései, melyek bármely mester munkájához vagy műhelyéhez tartozónak mondatnak, vagy ahhoz tartozhatnak {que ad laborerium vei fabricam cuiuscumque magisterii pertinere dicerentur vei possent) - munkáinak és műhelyének mesterévé és kormányzójává {magister et gubernátor) [...]."

2S „Mint mondják, az egész világon {in universo orbe) nem lehet találni senkit, aki mindezekben és sok más dologban megfelelőbb lenne", jelenti ki Firenze város határozata az expertus et famosus Giottóról - elődjéről, Arnolfo di Cambióról 1300ban még csak azt írták, hogy „híresebb mester és a templomépítésben járatosabb, mint bárki, akit a környéken {in vicinis partibus) ismerünk".

29 Giottót ezek után kinevezték egy olyan posztra, amely többnek tűnik, mint a vezető építészé {capomaestro): hatásköre mai fogalmaink szerint egyrészről a városi főépítész és főmérnök, másrészről az építésügyi szuperintendáns vagy kormánybiztos között lehetett.

30 Vagyis a festő Giottót, aki szakmája szerint ekkortájt az orvosok és patikusok céhéhez kellett tartozzon," kiemelték a céhes szervezetből, és valamenynyi középítkezés valamennyi alvállalkozójának „mesterévé és kormányzójává" tették. Ezt a döntést politikai szinten hozták meg, s az indoklásban Giotto szakértelmének - alighanem obligatorikus - említésén túl fölöttébb hangsúlyozták a mester rendkívüli hírnevét. Giotto, aki kinevezésekor már a hetvenhez közelített,

12 ezt a posztot haláláig, tehát még mintegy 3 évig töltötte be. Állása - ha hihetünk Vasarinak - évi 100 aranyat jövedelmezett neki, annyit, mint fél évszázaddal később Boccacciónak az, hogy Firenze város tanácsának megbízásából a S. Stefano in Badia-templomban a vasárnapok kivételével naponta nyilvános Dante-elöadásokat tartott.

33 Giotto felügyelete alatt a Santa Reperata harangtornya, a Campanile készült csak el két szintnyi magasságig. Az alapkőletételről szintén született egy kortársi beszámoló, de mielőtt erre rátérnék, tennék egy vargabetűt. A Campanile ugyanis Firenzében ugyanolyan állami szimbólum volt, mint Sienában a Maestà-oltár, ezért nem haszontalan vetnünk egy pillantást arra, hogy Sienában hogyan számoltak be egy az állami reprezentáció szempontjából kiemelkedő jelentőségű beruházás felavatásáról, amelyet ráadásul - illetve éppen ezért - a város legnagyobb élő művészének neve fémjelzett. Mert a trecento első évtizedében Ducció Siena legnagyobb élő művésze volt. A korabeli számlák például arról tanúskodnak, hogy 10 soldót kapott egy-egy olyan bicchernáért, amilyenekért más festőnek csak nyolcat fizettek.'

4 Ilyen, a sienai városi számadáskönyvek fedőlapjául szolgáló táblák ma is találhatók múzeumainkban, bár Giotto - legalábbis Sacchetti anekdotája alapján - talán méltóságon alulinak tartotta volna ilyeneket festeni. Ducció megbecsültségét jelzi továbbá, hogy a Maestàra ő, és nem más kapott megbízást. A fennmaradt szerződés mindezt azzal nyomatékosítja, hogy kijelenti, Ducciónak 16 soldót fizetnek „minden napért, amikor saját kezeivel dolgozik a mondott táblán" {pro quolibet die quo dictus Duccius laborabit suis manibus in dicta tabula), s minden egyébről gondoskodnak, úgyhogy a festőnek csak „személyét és munkáját" {suam personam et suum laborem) kell rendelkezésükre bocsátania. Ezután kemény feltételek következnek arra az esetre, ha a festő nem tenne eleget vállalt kötelezettségének, de ő önkéntesen még az Evangéliumokra is fölesküdött, hogy a szerződés minden pontját betartja majd.

35 A Maestá-oltár összesen mintegy 17 négyzetméternyi festett felületével Ducció három év alatt készült el. Az elkészült oltárnak a Dómba való 131 l-es beviteléről egy névtelen sienai krónikás tudósít: „És [...] az említett tanács gondoskodott róla, hogy készítsék el a főoltár táblaképét, és elvitték onnan azt, [... amelyet Irgalmas Madonnának neveznek]. Ez a Madonna volt az, aki meghallgatta Siena népét, amidőn [1260-ban] megverték a firenzeieket Monte Apertónál. És azért cserélték ki oly módon az említett oltártáblát, mert azt az újat készítették, amely sokkal szebb és szentségesebb és nagyobb, és a hátsó oldalán az O- és Újtestamentum van. És aznap, amikor a Dómba bevitték, bezártak a boltok, és a püspök a papokból és szerzetesekből egy nagy és jámbor csoportot rendezett ünnepélyes körmenetté, melyet elkísértek a Kilencek Tanácsának urai és a város valamennyi hivatalnoka meg az egész nép. [...] És elkísérték a mondott táblát egészen a Dómba, amint ez szokás, dicsőségesen megkongatva valamennyi harangot egy oly nemes táblakép tiszteletére, mint amilyen ez. Ezt a táblaképet Niccolö fia, Ducció festő