Király Erzsébet - Jávor Anna szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 1997-2001, Művészettörténeti tanulmányok Sinkó Katalin köszöntésére (MNG Budapest, 2002)

TANULMÁNYOK / STUDIES - ÚJVÁRI Péter: Giotto doktrínája, avagy miért lett a művészetnek elmélete

Sacchetti is megidézhették népnyelven, tehát a szélesebb tömegeknek írott, eleve lektűrnek szánt novelláikban. És nem egyszerűen arról volt itt szó, hogy Giottónak példátlanul „jó sajtója" volt a trecentóban, hanem hogy a festők közül lényegében csak Giottónak volt sajtója vagy - ha úgy tetszik - kultusza, miáltal Giotto nem pusztán első volt a festők között, hanem ő maga volt A Festő - ahogy Dante számára Aristoteles volt A Filozófus. Sacchetti ezen anekdotája azért tanulságos, mert már Orcagna kérdésfeltevése is olyan, mintha Dantétól azt kérdeznék: Ki a legnagyobb filozófus, persze aprincepsphilosophorum után? De miért éppen Giotto lett A Festő, az a princeps pictorum, akivel senki sem mérkőzhetett, mert ő maga volt a mérce? Miért éppen egy firenzei lett A Festő? (Ezt kivételesen nem lehet Vasari toscanismójának nyakába varrni, hisz a Giotto-kultuszt már ő is készen kapta.) És ha már a Megváltó Firenzében született, miért éppen festőnek született, nem szobrásznak? Van ezekre egy hagyományos és kézenfekvő, bár nem túl történeti válasz, hogy tudniillik elegendő egy pillantást vetnünk Giotto müveire, hogy belássuk, nem is lehetett ez másként. Ez a válasz a számunkra nyilvánvaló művészi kvalitással magyarázza Giotto rendkívüli reputációját, s eközben hallgatólagosan azt feltételezi, hogy Giotto rendkívüli művészi kvalitásai egyben a kortársak számára is nyilvánvalóak voltak, mi több, az öt övező kultusznak ez és elsősorban ez volt az alapja. E feltevés ellen legfeljebb azt lehet felhozni, hogy kézenfekvő és logikus bár, de mégiscsak feltételezés. Az a fajta elemző kortársi mükritika ugyanis, amely bizonyíthatná e feltevés helyességét, a trecentóban még teljességgel ismeretlen volt, így még arra is csak bizonytalanul következtethetünk, hogy a kortársak ítéletét vajon tényleg a miénkkel (vagy a mi kánonunkat megalapozó Vasariéval) összemérhető „művészeti" szempontok határozták-e meg. A már eddig is szép számmal idézett „Bezzeg Giotto!"-típusú kijelentések egyszerűen nem elég artikuláltak ahhoz, hogy messzemenő következtetéseket vonjunk le belőlük, és későbbi korok példája is óvatosságra inthet: festőfejedelmek esetében alighanem sohasem csak és kizárólag a festői kvalitásról volt szó. Nem marad tehát más hátra, mint a kérdésnek újra nekiveselkedni, mégpedig abból kiindulva, hogy firenzei kora reneszánsz szerzők maguk mivel magyarázták Giotto rendkívüli hírnevét.

10 A sorban az első természetesen Boccaccio, aki 1350 körül a Dekameron egyik novellájában a következőket írta: Giottóban „olyan fenséges szellem lakozott, hogy mindama dolgok között, amelyeket [...] a Természet alkot, semmi nem volt, mit ő rajzónjával, tollával vagy ecsetjével ne ábrázolt volna oly hűséges hasonlatossággal, hogy már nem is a tárgy képének, hanem magának a tárgynak látszottak; olyannyira, hogy alkotásainak láttán az emberek látó érzéke gyakorta megcsalatkozott, s valóságnak vette azt, mi festve volt. S mivel napfényre hozta ama művészetet, mely hosszú századokon által bizonyos emberek tökéletlensége alatt lappangott, kik inkább azért festettek, hogy a tudatlanok szemét gyönyörködtessék, mint hogy a bölcsek szellemét megelégítsék, méltán nevezhetjük őt a firenzei dicsőség egyik szövétnekének, éspedig annál inkább, mivel páratlan alázatossággal szerezte meg imez dicsőséget, s holott mindenki másnak mestere volt, sohasem engedte, hogy mesternek nevezzék. [Ez ...] annál nagyobb dicsőséget sugárzott rá, minél mohóbb vágyakozással bitorolták tanítványai vagy azok, akik jóval kevesebbet tudtak nála."" Boccacciónak öt olyan megállapítása van, amelyek szempontunkból is fontosak lehetnek: 1. Giotto olyan megtévesztő hűséggel tudott ábrázolni bármit, hogy „az emberek látó érzéke gyakorta megcsalatkozott, s valóságnak vette azt, mi festve volt" (il senso visivo ... vi prése errore ... eredendő vero che era dipinto); 2. e csudálatos szemfényvesztésre „fenséges szelleme" (ingegno di tanta eccelenzid) tette képessé; 3. a bárdolatlan elődökkel szemben, akik csupán a tudatlanok szemét kívánták gyönyörködtetni (dilettar gli occhi degl'ignoranti), Giotto újra fölfedezett, „napfényre hozott" (ritornata in luce) egy olyan festészetet, amely immáron képes volt a bölcsek „szellemi" igényeinek kielégítésére is (compiacere alio 'ntelletto de'savi); 4. ezzel Firenze város hírnevét öregbítette, és dicsőségét növelte: 5. és mestere volt mindenki másnak (maestro degli altri), akik profitáltak is belőle rendesen, de meghaladni nem tudták. Boccaccio kevés szavában számos régi-új toposz rejtőzik. A „napfényre hozott" (ritornata in luce) és az ezzel rokon kifejezések alanya például rendszerint Dante, aki a népnyelvű költészetet revocavit in lucem

12 - vagyis Giotto a festészetben dantei léptékű fordulatot hozott, ezért öregbíthette Firenze város hírnevét, és válhatott mindenki más mesterévé. Benvenuto da Imola 1376-os Dante-kommcntárja már beszámol Dante Giottónál tett látogatásáról a padovai Arena-kápolnában,

n Filippo Villani az 1380-as években már egy Giotto-festette kettösportréról is tud,

14 az „ami a költészetnek Dante, az a festészetnek Giotto" tételét pedig majd az a Vasari fogja kanonizálni, aki egyenesen kettejük bensőséges barátságáról beszél.

15 Egy másik toposz a mindenkori nagy festőnek az a képessége, hogy a valóság tökéletes illúzióját tudja kelteni: Boccaccio ugyan Zeuxis szőlőfürtjét nem említi, de nyilvánvalóan ugyanarról van itt szó, s Vasari formás kis anekdotát fog majd kerekíteni abból, hogy az ifjú Giotto hogyan csapta be mesterét, Cimabuét egy portré orrára festett léggyel. S bár joggal feltételezhetjük, hogy a „valóságnak látszott" kitétel nem üres toposz volt csupán, vagyis a tökéletes illúziókeltés képességét Boccaccio nem csupán kötelező jelleggel társította a nagy festő fogalmához, hanem ezzel Giotto festészetéről és annak a korabeli szemlélőre tett hatásáról is elmondott valamit - ezt azonban nem valami árnyaltan tette.

16 Mintha egy Dante-kommentátor megelégedett volna ennyivel: „Dante? Dante vergiliusi nagyság." Giotto „fenséges szelleme" (ingegno di eccelenza) valamivel bonyolultabb ügy. Maga a novella, melynek csak egy részletét idéztem, arról szól, hogy Forese di Rabattá, egy jeles jogtudós, valamint Giotto, a nagy festő hogyan tréfálkoznak szellemesen a saját csúnyaságukon. Boccaccio novellája azt példázza, hogy „valamint a sors valamely hitvány mesterség leple alatt a jelesség pompás kincseit rejtegeti, [...] akképpen torz emberi testekbe a természet gyakorta a legcsodálatosabb szellemi kincseket helyezte"; e szellemi kincsekből a novella szereplőinek szellemes párbeszéde ad ízelítőt, s a Giottóban lakozó szellem egy másik megnyilvánulásaként tér ki Boccaccio egy cicerói körmondatban Giotto festőként szerzett érdemeire.