Király Erzsébet - Jávor Anna szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 1997-2001, Művészettörténeti tanulmányok Sinkó Katalin köszöntésére (MNG Budapest, 2002)

TANULMÁNYOK / STUDIES - ÚJVÁRI Péter: Giotto doktrínája, avagy miért lett a művészetnek elmélete

ÚJVÁRI PETER Giotto doktrínája, avagy miért lett a művészetnek elmélete „Mivel azon kívül, amit messer Giovanni Boccaccio írt róla, Franco Sacchetti háromszáz novellából álló gyűjteményében sok jeles anekdotát mesél el Giottóról, úgy vélem - írja Vasari -, érdemes egyiket szó szerint közzétennem, hiszen a novella szövege ízelítőt ad azoknak az időknek a beszédmódjából és szólásaiból. Nos, Franco Sacchetti a következő bevezetéssel kezdi novelláját: »Egy jelentéktelen ember (un uomo dipicciolo affare) címerpajzsot akar festetni Giottóval, a nagy festővel. Ám a mester csúfot űz belőle, és olyanformán festi meg a pajzsot, hogy emberünk zavarba esik.«" A Vasari által újra elbeszélt Sacchetti-novella szerint egy jelentéktelen, ám úrhatnám firenzei polgár címerpajzsot akart festetni a nagy Giottóval, aki elképedt ezen egyszerű ember nagyravágyásától és tudatlanságától („ha Bardi-ivadék volnál, rendjén is volna"; „mind a mai napig senki se festetett pajzsot velem"), s úgy leckéztette meg őt, hogy pajzsára - segédei közreműködésével - nem annak címerét (armí), hanem a firenzei tucatpolgár szokásos fegyverzetét (armï) festette meg. Az illető persze perre vitte a dolgot, de „a bírák meghallgatták érveiket, amelyeket Giotto sokkal jobban mondott el, azután úgy ítélkeztek, hogy az illető vigye a pajzsát, úgy, ahogy a festő kezéből kikerült, és mivel Giottónak van igaza, fizessen neki hat lírát".' Vasari müvészéletrajzainak kontextusában az anekdota tanmese-jellege meglehetősen kézenfekvő: a festő nem egyszerű iparos, hanem művész, ennek a különbségnek maga is tudatában van, s intellektuális fölénye révén igazát társadalmilag is el tudja ismertetni - ami egyben a művész társadalmi helyét is a műveletlen, közönséges polgár fölött jelöli ki. Mindez Vasari korában, Raffaello és Michelangelo után már nem egetverő újdonság, amiről éppenséggel a Vasari által elbeszélt tucatnyi hasonló anekdota tanúskodik. Sacchetti novellája azonban jó másfél évszázaddal korábbról, a trecento végéről származik, hőse pedig 1337 óta nincs az élők sorában: az anekdota a festőművész és a festő-iparos különválásának talán legkorábbi irodalmi dokumentuma. Az itt következő oldalakon a következő kérdésekre keresem a választ: a tanmese vajon miért éppen Sacchetti korában, a 14. század végén öltött irodalmi formát; vajon miért éppen Giotto lett a hőse; és milyen szerepe lehetett mindezen tényezőknek abban, hogy Alberti 1435-ös De Picturája révén a piktorokból mindörökre festőművészek lettek?

2 Miért éppen Giotto? Sacchetti egy másik novellája frappáns választ kínál erre is. A novella szerint Orcagna, Taddeo Gaddi „Én vagyok az, ki a holt festést életre lehelte, Pontos volt a kezem, s éppoly légies is. Nincsen a természetben, mit nem tudtam ecsettel: Nincs festő, akinek több vagy jobb adatott. Egyszóval: Giotto vagyok - a szót mért szaporítsuk? Többet mond ez a név, mint hosszú felirat." (Angelo Poliziano sírfelirata a Lorenzo il Magnifieo állal megrendelt Giotto-emlékművön Nádasdy Ádám fordítása) és még néhány festő a San Miniato al Monte apátságban dolgoztak, s egy este, a közösen elköltött vacsora után, „mikor már jól be voltak borozva", Orcagna föltette a kérdést: Ki a legnagyobb festő Giottót nem számítva?

3 Sacchetti másik anekdotájához hasonlóan ennek is lehet valóságalapja, s ha így van, a fönti kérdés valamikor 1353 és 1359 között, vagyis Giotto halála után kb. 20 évvel hangozhatott el.

4 A fontos azonban nem az, hogy igaz-e a történet, hanem hogy messzemenőkig hihető. Giottót ugyanis már 1333-1334-ben, tehát még életében il più sommo pictorének, „a legnagyobb [kortárs] festőnek" nevezte a Nyolcadik Dante-kommentár szerzője,

5 Boccaccio pedig az 1340-es években írott Amorosa Visione című költeményében egy képzelt épület festményeiről mondta azt, hogy azokat ilyen tüneményesen emberi kéz nem festhette volna meg, „hacsak nem Giottóé" (eccetto se da Giotto).

6 A koszorús költő Petrarca pedig egyenesen így emlékezett meg róla: „néhai földim, korunk legjelesebb festője" (conterraneus ohm meus, pictorum nostri aevi princeps) - ahol a latin szerkezet a „korunk festőfejedelme" fordítást is megengedi.

7 Az általa személyesen is ismert Simone Martinit Petrarca ugyan bőbeszédűbben dicsérte szonettjeiben

8 (a műfajnak megfelelő poétikai és retorikai toposzokkal), a föntiekhez foghatót azonban róla sem mondott - ahogy senki másról sem mondott, és ahogy senki másról sem mondtak, föltéve, hogy egyáltalán szót ejtettek festőkről. Hivatalos okiratok ugyan meg-megemlékeztek róluk, hisz a többi polgárhoz és iparoshoz hasonlóan nekik is voltak ügyes-bajos dolgaik, ám a trecento írástudói a jelek szerint nemigen érezték szükségét annak, hogy festőkre sok szót vesztegessenek. Ez talán nem is csoda, hisz például Firenzében a festők az Orvosok és Gyógyszerészek Céhének voltak alárendelt tagjai; ahogy a céh statútuma fogalmaz, ide tartoztak a borbélyok, a nyergesek, a festők et aliae debiles personne? Ducció nevét - amelyet nagy betűkkel hirdetett Siena város büszkesége, a Maestà-oXtkv - halála után a 14. század során soha többé nem írták le; halálának pontos éve nem ismeretes; egyik főművét pedig, a Rucellai Madonnát a későbbiek során sokáig a Daniétól unalomig ismert fantomnak, a Giotto által „elhomályosított" Cimabuénak tulajdonították. Giottón viszont még a nagy Dante baljós jóslata sem fogott: Cimabuétól elbitorolt trónját utóbb nemhogy elbitorolták volna tőle, de hírneve halála után egyre csak erősbödött, neve fönnmaradt a köztudatban, és mondhatni fogalommá vált, amit a legérzékletesebben talán éppen az jelez, hogy legendássá vált alakját Boccaccio és