Király Erzsébet - Jávor Anna szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 1997-2001, Művészettörténeti tanulmányok Sinkó Katalin köszöntésére (MNG Budapest, 2002)

TANULMÁNYOK / STUDIES - IMRE Györgyi: A leány azonosítása. Kiss Bálint Jablonczai Pethes János leányától búcsúzik a leopoldvári börtön ablakánál 1674-ben című festményén

8. A gyermeki szeretetről. Illusztráció Tatár Péter Regekunyhójában, 1865. 23.sz. modern darabokat az iskolai körülményekre adaptálta, például „megtisztította" a női szereplőktől. A fentiek fényében világosabbá válik Hcnszlmann Imre kritikája, akinek idegen volt Kiss Bálint képi koncepciója: eszerint a leányt a kegyképi („siralmas tárgy") és a retorikai tartalom nem túl nehezen megfejthető olvashatósága nyomorította „természetet eltorzító", „egészen laposan odavetett" alakká. Kiss Bálint „academiai" festő volt a kor felfogása szerint, mert a bécsi akadémián nyert képzést. Maga is ún. festőakadémiát nyithatott műtermében.

42 Henszlmann Imre,

43 épp a leányalak megfestésénél - bizonyos fokú realizmus-igénnyel - mégis az akadémikus képesség hiányát vetette a művész szemére. Úgy tűnik, a művész grafikai előképeket citáló, a populáris „képhasználatra" is fogékony festészetének egyszersmind ugyanez az aspektusa adott okot monográfusának, Zádor Annának, hogy művészetét sajátosan korkritikus jellege és a művészeti hagyomány oldaláról közelítse meg. Ezzel az akadémizmus-ellenes modernséget támogató művészettörténészeket és muzeológusokat követte, mint Lyka Károly, Petrovics Elek és Melier Simon. A Jablonczai Pethes Jánosra emlékező históriakén végül úgy került a „nemzeti szenvedéstörténet" jelenetei közé, hogy annak könyörületességen alapuló, rejtett Caritas Romana tartalma már-már feledésbe merült. JEGYZETEK * Dolgozatom az ELTE Művészettörténeti Tanszékén 1999-ben benyújtott PhD Disszetrációm első fejezetére épül. 1 Fordította: Babarczy Eszter. Athenaeum 1993. I. 4. 112. Imdahl idézetéhez lásd Iser, W.: Negativität als tertium quid von Darstellung und Rezeption, in: Positionen der Negativität (Poetik und Hermeneutik VI). Szerk. Weinrich, H. München, 1975. 532. skk. 2 Olaj, vászon, 93 * 75 cm. MNG ltsz.: 2749. 3 Lásd lejjebb, 9. j. 4 Henszlmann Imre: Az 1846. évi pesti mükiállitás, in: Henszlmann Imre: Válogatott képzőművészeti írások. Szerk.: Tímár Árpád. Bp., 1990. 194. 5 Feltehetően többek között Vahot Imre Pesti Divatlapban közzétett publicisztikájára, illetve lásd Vahot Imre: Titkos hirek, in: Pesti Divatlap 1844. 54. Lásd még Zándor Anna: Kiss Bálint, in: A Magyar Művészettörténeti Kutatócsoport Évkönyve 1952. Bp„ 1953, 32. skk. 6 Vö. Henszlmann Imre: A pesti mükiállitás 1847-ben, in: Henszlmann: i. m. (4. j), 201. 7 Vö. Csernitzky Mária: Jablonczay Pethes János búcsúja... Kiss Bálint festményének történeti háttere. Művészettörténeti Értesítő XLIII. 1994. 1-2. 137-142. Madarász Viktor képéről: Révész Emese: Kuruc és Labanc - Két testvér - Életrajz Erdély múltjából. Madarász Viktor első történeti festménye 1855-ből. Művészettörténeti Értesítő XLVI1. 1998. 147. 8 Gerszi Teréz: A magyar kőrajzolás története a XIX. században. Bp., 1960. 93. 9 Vö. Zádor Anna: i. m. (5. j.) 38. 10 Zádor Anna 1953-as monográfiájában írja, hogy „a Habsburg-reakció által halálra ítélt Pethes alakjának hősként való kiemelésével [Kiss Bálint] a függetlenségi harcnak nyújtott példaképet". (Zádor Anna i. m. [5. j.] 38.) Véleményét idézi Csernitzky Mária (Csernitzky i. m. [7. j.] 137.), és ugyanezt osztrákellenességként emeli ki Révész Emese (Révész Emese i. m. [7. j.] 147.). 11 Csernitzky Mária: Kiss Bálint, Jablonczai Pethes János búcsúja, 1846. A Nemzeti szenvedéstörténet képei. Kat.sz.: XI—1, in: Történelem - kép. Kiállítási katalógus. Szerk: Mikó Árpád-Sinkó Katalin. MNG Bp., 2000. 599-600. Basics Beatrix ugyanebben a katalógusban írt tanulmányában inkább „érzelmes zsánernek" tekinti a miivet, mint történelmi kompozíciónak, és kiemeli, hogy csak 1849 után vált igazán kedveltté, „az időszak nagyszámú történelmi képe mellett, azok szimbolikus tartalmához hasonlóan a közelmúlt eseményeire vonatkoztatva...". Vö: Basics Beatrix: A Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteménye mint a történelmi festészet forrása. Uo. 649, 652. 12 Vö. Csernitzky: i. m. (7. j.) 140. 13 Vö. Csernitzky: i. m. (7. j.) 22. j.. 141. A Tiszántúli Református Egyházkerület Levéltára, Debrecen, levéltári jelzet: TtREL.I.27.b.43. 14 Simonides János: Galéria omnium Sanctorum. (Minden Szentek Galériája). 1675, in: A magyarországi gályarab prédikátorok emlékezete. Szerk.: Makkai László. Bp„ 1976. 154. Idézi: Csernitzky: i. m. (7. j.) 138, 2. kép. 15 A kilétét feltáró kutatásokat Csernitzky Mária végezte el. Lásd kutatásait a Jablonczai család leányági örököséről a Foktüi családban, in Csernitzky: i. m. (7. j.) 140, 23. j., illetve folytatását a jelen kötetben. A festményt még a kiállításon megvásárolta Kovács Zsigmond földesúr, hogy a Nemzeti Múzeumnak adományozza. E jeles honfiú személyét egyelőre nem sikerült azonosítani; talán az ő neve tűnik fel Nagy Iván Nemesi családok lexikonában, akinek édesanyja Simonides Zsófia. Vö. Nagy Iván: Nemesi családok lexikona. V. Pest. 1859. 408. (Facsimile kiadás, Bp.) 16 Vö. dr. Dömötör Sándor: Kimon és Péra története. Képzőművészet 1934. 218221., és vö. Pigler Andor: Valerius Maximus és az újkori képzőművészetek, in: Petrovics Emlékkönyv. Bp., 1934. 87-108. Francia összefoglaló: 213-216. 17 Bp., Corvina 1986 (A magyar változat munkatársai Körber Ágnes, Marosi Ernő, Szilárdfy Zoltán, Végh János), 226. Erre a kiadvány felelős szerkesztője, Falus János hívta fel a figyelmemet, amit köszönök neki. 18 Vö.: Pigler: i. m. (16. j.). Lásd még Pigler, A.: Barockthemen II. Bp., 1954. 284-292., valamint 1985

: II. köt. 300 307. III. köt. (Cimon undPero.) 19 Pigler: i. m. (16. j.) 92. 20 Pigler: i. m. (16. j.) 95. sk. 21 Vö. Pigler: i. m. (16. j.) 99. 19. j. 22 Pigler: i. m. (16. j.) 98. 23 Roscnblum, Robert: Caritas Romana after 1760: Some Romantic Lactations. In: Woman as Sex Object. Studies in Erotic Art, 1730-1970. Ed. by Hess, Thomas B.-Nochlin, Linda. New York, 1972. 42-63. Rosenblum rámutat, hogy a téma gyakran Dante í7go//«ojának illusztrációjaként jelent meg (Reynolds 1773, Fortuné Dufau Salon 1800). Már Boccaccio De claris mulieribusábíin (LXIII.) a női heroizmus példájaként jelenik meg a leánygyermek