Király Erzsébet - Jávor Anna szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 1997-2001, Művészettörténeti tanulmányok Sinkó Katalin köszöntésére (MNG Budapest, 2002)

TANULMÁNYOK / STUDIES - FARKAS Zsuzsa: Panorámák és ködfátyolképek az 1840-1850-es években Pesten és Budán

FARKAS ZSUZSA Panorámák és ködfátyolképek az 1840-1850-es években Pesten és Budán A képzőművészeti látványosságként kezelt optikai előadások rendkívül népszerűek voltak a reformkorban. Közülük azokat emeljük most ki, amelyek szorosan kötődnek a festészet látványvilágához, és közvetlenül kapcsolódnak a magyar festőművészekhez. Ezek a látványosságok mintegy átvezetnek bennünket a festészettől a papírfényképek világába, a sztereófelvételek bemutatási rendszerébe. Az optikai előadások egy részén vetítésekkel elevenítettek meg képeket, melyek különleges módszerekkel színpadi látványossággá változtak: ezek a ködfátyolképek. A bemutatók másik látványossága a panoráma, amelynek az ismert monumentális festménymüfaj mellett volt egy másik megvalósulási formája, amikor is apró képeket lehetett nagyítón keresztül nézegetni. A panoráma a 19. század elején kör alakú építményben elhelyezett, körben futó festmény-együttest jelentett, amelyet belülről körüljárva lehetett szemlélni. A speciális rotundákban felülről világították meg a hatalmas méretű képeket. A gigantikus nagyságú művek a 19. század elején és a legvégén voltak divatban. A költséges vállalkozás nagy tőkebefektetést igényelt, maga a látványosság nehezen volt mobilizálható. Pesten ebben az időben nem állítottak fel nagyméretű panorámát, ezt helyettesítette kicsiben a szobapanoráma, valamint annak részei, a kozmorámák.' A panoráma, dioráma, kozmoráma elnevezése és gyakorlati kivitelezése között már 1842-ben különbséget tettek a pesti kritikusok. Megtévesztöek voltak ugyanis a megnevezések, a hirdetésekben sem használták következetesen a fogalmakat. Az alapszó, „orama" görög eredetű, és általában rátekintést, tekintetet jelent, amely az összetételek által módosult. A panoráma „minden oldalról tekintet "-et jelent, ehhez szükséges volt, hogy a néző az illető tárgy középpontjában álljon, ahonnan körbetekinthetett. A dioráma szintén nagyméretű képet jelent, melyet „egyetlen oldalról" lehet szemlélni két aspektusból. A színpadi látványosságként felfüggesztett vásznakat bonyolult világítási apparátussal látták el, így a képekben bizonyos mozgásokat értek el: például a reggel és este, a vihar és derűs ég közötti különbségeket tudtak megidézni. A nézőközönség ülve figyelte az eseményeket. Daguerre festőművész első találmánya is ilyen optikai látványosság volt, amelyre 1839-ben a dagerrotípia feltalálásának első hosszabb magyar nyelvű ismertetésében is utaltak: „Az általa magas fokra emelt művészet mindenhatósága által beléptet minket Daguerre a képek belsejébe, melyeknek előtte csak a külszínét látók."

2 Daguerre újítása a „kettős effektusú" dioráma volt, melyben a vászon mindkét oldalát megfestették, és a kétoldali megvilágítás nyomán úgy tűnt, mintha a figurák mozognának. Ilyen típusú dioráma-bemutatót Pesten a Sallmayer kávéház nyaralójában állítottak fel 1845-ben. A látványosság délután volt látogatható, és Svájc legszebb tájait tüntette fel. A közönség a Schaffhausen melletti Rajna-zuhatag hold-világításban című mutatványt találta a legérdekesebbnek. Kolozsvárott, 1844-ben Heinrich György optikus bemutatójában a panorámát is felülmúló érzéki megcsalatásra hívta fel a figyelmet: „Diorámának nevezünk egy olyan festményt, mely a napnak különböző idejében a világosság változásait, a nevekedő és ismét sötétségig fogyó napvilágot a lefestett tárgyakban, tájékokban művészileg utánozza."

3 A panorámában és a diorámában a tárgyak szabad szemmel megtekinthetők, és az optikai csalódást a mesterséges megvilágítás okozza, továbbá az, hogy a festmény határai nem érzékelhetők; azok mintegy beleolvadnak a környezetbe. A panoráma körben futó, a dioráma és a kozmoráma sík festmény, ez utóbbit nagyítóüvegen át kellett nézni. A kozmoráma, melyet például Hortz úr mutatott be Pesten 1842-ben, több kisebb és egy főképet tartalmazott. A főképet részekre osztva 20 üvegkarikán át lehetett szemlélni. Egy képzeletbeli panorámát kisebb szögű részekre osztottak, és azokat egy-egy sík képben megfestették, így belenézve a nagyítóüvegekbe 20 egymást követő részből összeállt a néző fejében a panoráma képe. Hortz úr panorámája vízfestékkel készült - papírosra, gyönge minőségben. Sattler úré olajfestékkel vászonra: „A színérzék itt jóval helyesebb, noha a violaszín itt is tetemesen használtatott, a perspektíva többekben közeledik ama tökélyhez, melyet a most ismeretes szabályok és segédeszközök mellett elérheti, a tárgyak híven rajzolvák s könnyen megismerhetők."

4 A szobapanoráma tehát ebben az időben hordozható, kis méretűre zsugorított körképet jelentett, ennek kisebb szelete volt a kozmoráma. Kolta Magdolna összefoglalása szerint: „Az általában 1,2 m magas, 6 m hosszú, félkörben, egy doboz belsejében felállított képeket lencsén keresztül kellett nézni, amelyek kb. háromszoros nagyítással mutatták a képet, s plaszticitást, nagyobb mélységet is kölcsönöztek az ábrázolásnak. Az összerakható, ezáltal könnyen utaztatható szobapanorámák kisvárosokba is eljutottak, ahol az óriás panorámát nem érte volna meg felépíteni. Egy nagy kép helyett több kicsi, sorozatba rendezett képet mutattak be. Ha hiányzott is belőle a körkép-élmény, ezt a