Takács Imre – Buzási Enikő – Jávor Anna – Mikó Árpád szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve, Művészettörténeti tanulmányok Mojzer Miklós hatvanadik születésnapjára (MNG Budapest, 1991)

BOGYAY Tamás: Kritikai tallózás a Szentkorona körül

KRITIKAI TALLÓZÁS A SZENTKORONA KÖRÜL* BOGYAY TAMÁS Több mint negyven esztendeje igyekszem nyomon követni a szentkorona-kutatást. Recenziók sorában és több kutatási beszámolóban ismertettem, többnyire külföldi szakfolyóiratokban, a problémákat és eredményeket.

1 A recenzensnek illik, hogy pártatlan legyen, de természetes, hogy lehet saját véleménye egyes kérdésekben, főként akkor, ha maga is törte fejét megoldásukon. Az így kialakult véleményét nem szabad véka alá rejtenie. A következő négy eszmefuttatás több mint négy évtized tapasztalatai alapján próbál figyelmeztetni néhány olyan téves megoldási kísérletre, amelyek, meggyőződésem szerint, útját állják a kutatás további haladásának. A magyar koronázási jelvények legkiválóbb művészettörténész szakértője 1986-ban ezt írta a kutatás állásáról: „A korai jelvénytörténetet illetően két korábbi feltevés lászik ma már ténnyé szilárdulni. Egyrészt, hogy István hatalmának egyik jelvénye a lándzsa volt, másrészt, hogy ez is, koronája is, Aba legyőzése után császári hadizsákmányként a Szent Péter templomba, Rómába került, s onnan tűnt el sokkal később."

2 A fő forrás erre VII. Gergely pápának 1074-ben Salamon királyhoz írt levele, amelyben megrója, hogy országát császári húbérré tette, holott ezt István király Szent Péternek ajánlotta föl, és ezt III. Henrik császár is elismerte, amikor a zsákmányolt koronát és lándzsát Szent Péterhez Rómába küldte.

3 Kovács Éva Pauler Gyulára, Györffy Györgyre és Vajay Szabolcsra célzott. A feltevés ugyanis, hogy III. Henrik Szent István koronáját küldte Rómába, Pauler Gyulától ered, aki máig is tekintély. Pauler, amikor így értelmezte VII. Gergely levelét, két dologról volt meggyőződve. Az egyik korának általános felfogása volt, miszerint egy országnak és királyának csak egy koronája van, amely öröklődik. Másik meggyőződése annál inkább ellentétben állt a közvélemény nyel. Szerinte a mai szentkorona nem lehetett Szent Istváné. Ezt írta: „...nem lehetséges, én legalább nem tartom annak, hogy a II. Sylvester pápa adta Szent István koronáját összetördelték volna, csak azért, hogy a későbbi, Géza-féle byzanci koronába illesszék. A koronának 1880-ban eszközlött szakértő vizsgálata a kérdést, úgy hiszem, teljesen tisztázta, de Ipolyi Arnold idézett művében nem merte a consequentiákat a históriai adatokból és a szakértő szemléből levonni."

4 A kérdésre, hogy hová lett az eredeti korona, már ő is VII. Gergely levelében találta meg a választ. A pápai levél ilyen értelmezése ellen Deér József hozott föl nem is egy érvet 1966-ban megjelent nagy koronakönyvében. Igaz, Deér könyvét Magyarországon a történészeknek valamiképp nem illett komolyan venni, tisztelet a kevés kivételnek. Legjobb méltatása ennek a tragikus vonásokat sem nélkülűző nagy monográfiának nem is történésztől, hanem művészettörténésztől, Kovács Évától való, nem is recenzió formájában, hanem a már idézett kutatástörténeti beszámolójában.

6 Pauler korától eltérően ma már tudjuk, hogy a középkori uralkodóknak nemcsak a királlyá avatáshoz volt szükségük koronára. Az országot járó király ünnepnapi koronázásairól Aba Sámuel és Salamon esetében a magyar történelem is tud. A különleges jogi erejű és öröklődő királyavató korona is későbbi fejlemény. A német Reichskrone sem volt eredetileg császári korona, a német-római birodalom uralkodóit jó ideig más-más koronával avatták fel.

7 Deér József érvelését a legújabb kutatások is csak megerősítik. VII. Gergely levele két tényt bizonyít. Az egyik az, hogy a Rómába küldött koronát ott nem tartották onnan eredőnek. Szó sincs visszaküldésről.

8 A másik tény, amire a pápai levélből következtetni lehet, az, hogy a kúria akkoriban nem tudott olyanféle koronaküldésről, mint aminőről Hartvik püspök legendája szól. Nem is tudhatott, mert már Deér József hangsúlyozta, hogy Hartvik elbeszélése nyilvánvaló anakronizmus. Császári korona adományozásokra már a karoling kortól kezdve vannak hiteles adatok. Arra ellenben, hogy a pápa saját hatáskörében, a császár világi hatalmától függetlenül királyi rangra emeljen egy fejedelmet, épp VTJ. Gergely nyújtotta az első példát Zvonimir, Horvátország és Dalmácia hercege (egyébként Szent László sógora) királlyá avatásával 1076-ban.

9 Ha a pápai udvarban tudtak volna valamit II. Szilveszter korona adományozásáról, VII. Gergely feltétlenül felhasználta volna Salamonnal szemben is, hiszen keresve sem találhatott volna jobb bizonyságot újszerű felsőbbségi igénye jogosságára. Ehelyett arra hivatkozott, hogy István király Szent Péternek ajánlotta föl országát, aminek megtörténtét legújabban Gerics József joggal kétségbe vonta.

10 A ménfői csatában zsákmányolt királyi lándzsának és koronának Rómába küldése tehát legfeljebb azt bizonyíthatja, hogy VII. Henrik ezzel az aktussal jelképesen tudtára adta a pápának, „az a spirituális függőség, amely Magyarországot Rómához kapcsolta, megszűnt és helyébe új függőség lépett."

11 Az írott források után térjünk rá magára a tárgyra, a ma is meglévő szentkoronára. Egy technikai aprósággal kezdeném, a szentkorona gyöngydrótjaival kapcsolatban. Tíz