Takács Imre – Buzási Enikő – Jávor Anna – Mikó Árpád szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve, Művészettörténeti tanulmányok Mojzer Miklós hatvanadik születésnapjára (MNG Budapest, 1991)
NÉMETH Lajos: Tisztelet a Muzeológusnak!
TISZTELET A MUZEOLÓGUSNAK! NÉMETH LAJOS Mojzer Miklós „minden idők" - a sportújságfrás vezette be ezt az iszonyú minősítést - legjobb magyar muzeológusai közé tartozik. Persze a „minden időket" valahogy úgy kell érteni, hogy a máig kellőképp nem méltatott Jankó Jánostól kell kezdeni a sort, amely Térey Gáboron, Meiler Simonon, Petrovics Eleken, Hoffmann Edithen, Genthon Istvánon, Pigler Andoron át napjainkig vezetett. Hogy Mojzer Miklós neve joggal kerül a magyar muzeológia klasszikusai sorába, az a szakma számára evidencia, s mint ilyen, nem szorul bizonyításra. A művészettörténet históriáját ismerők tudják, hogy a 19. század elején intézményesülő múzeumok első munkatársainak zöme az „expertek", a „conaisseur"-ök, azaz a művekkel közvetlen kapcsolatban levő szakemberek és nem a művészetek történetét történetfilozófiai szempontból értelmező, szintézisre törekvő tudósok vagy az egyetemi emberek köréből került ki. Hogy Mojzer Miklós őrzi e hagyományt, közismert tény, az „expert" muzeológusok jó utóda, a késő középkor, a reneszánsz és a barokk nemzetközi rangú szakértője, attribúciói bravúrosak - ugyanakkor történésznek is kiváló. Minderről tehát szakmai közegben dőreség lenne hosszasan értekezni. Inkább arról kell szólni, hogy vajon napjainkban a muzeológus státusnak van-e egyáltalán még reputációja, funkciója, érvényes-e még a muzeológia társadalmi legitimációja? Paradoxnak hat e kérdés, látszólag ugyanis a muzeológia világszerte a reneszánszát éli, egyre-másra alakulnak az új múzeumok, képtárak - e téren Németország viszi a prímet -, alapítványok jönnek létre a múzeumok támogatására. Korunk egyik legnagyobb üzletének, az idegenforgalomnak is szüksége van a múzeumi „látványosságokra". A muzeológia számos egyetemen és főiskolán önálló diszciplína, szakirodalma pedig oly bőséges, hogy már-már áttekinthetetlen. Ennek ellenére egyre több szó esik a múzeum-eszme válságáról. Hogy e paradoxont megérthessük, röviden utalni kell a múzeum-eszme történeti múltjára, az európai kultúrában játszott szerepére. Hangsúlyozni kell Európát, mert a múzeum az európai kultúra szülötte, maga az elnevezés sem véletlenül vezethető vissza a görög museion szóra. Az Európán kívüli kultúrákban is kialakultak ugyan kultikus gyűjtemények, a szentélyek kincstárai, ezek azonban nem nevezhetők múzeumnak, annak ellenére, hogy néhány funkciójuk megegyezik a későbbi múzeumokéval. E funkció mindenekelőtt a trésor és a szakralitás furcsa együttese, azaz a kincshalmozásra és a kontemplációra szolgáló tárgyak gyűjtése és őrzése. De még az európai kultúrán belül is konkretizálni kell a múzeum-eszme megszületésének idejét: a reneszánsz kor nagy szemléletváltása, majd a civil társadalom megerősödése, a felvilágosodás eszmevilágának kibontakozása kellett valóbani megerősödéséhez. Lényegében a történetiség eszméje különböztette meg a modern múzeum-eszmét minden korábbi szakrális gyűjteménytől vagy kincstártól, márpedig a történetiség eszméje az újkori európai gondolkodás gyümölcse. A mitikus és vallásos világképre a szüntelen jelenidőben való gondolkodás jellemző, a jelen ugyanis a múlt reinkarnációja, s mint ilyen, lényegében azonos vele. Ezzel szemben Európában kibontakozott a múlt-tudat, eszerint a múlt önálló valóság, amelyet meg kell őrizni, tapasztalatait, értékeit integrálni kell a jelenbe, mert példaként szolgál. Az integráció legbiztosabb módja a múlt emlékeinek feltárása, megismerése és fennmaradt tárgyi világának megőrzése. A múzeum elsődleges funkciója tehát a múlt megőrzésre méltó tárgyainak gyűjtése, őrzése és bemutatása. Ebben megmutatkozott a pedagógiai szándék is - a múzeum-eszme másik fontos összetevője. Lényegében ez rejlett a Francia Akadémia programjában is, mikor képgyűjteményt hozott létre, amely egyszerre szolgálta a művészképzést és a művekről való tudományos disputák szemléltető tárát. Hogy a modern múzeum megszülessen, ehhez még egy összetevő kellett: a civil társadalom megerősödése, a modern értelemben vett közönség kialakulása, ez a kezdetben félig tudós, félig művész, amatőr, gyűjtő réteg, majd a közművelődés koncepciója kibontakozásakor a művelődni, tanulni akaró polgárok sokasága. Ezek az összetevők a 18. század végén, a 19. század elején összegződtek, az európai régiók eltérő kulturális fejlettségének megfelelően némi fáziskülönbséggel. Kialakult a múzeumok intézményes hálózata, ős rögződtek azok a funkciók, amelyek máig is meghatározói a modern muzeológiának. E funkciók között vannak állandó és változó funkciók. Az elsődleges, állandó funkciók közé tartozik a tárgyak gyűjtése, megőrzése és feldolgozása. A múzeum, történeti elődjeihez, a kicstárakhoz, a manierizmus kori Schatzkammerekhez hasonlóan kezdettől fogva tárgyorientációjú intézmény, önként felvetődik a kérdés: vajon mikor, milyen
