Takács Imre – Buzási Enikő – Jávor Anna – Mikó Árpád szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve, Művészettörténeti tanulmányok Mojzer Miklós hatvanadik születésnapjára (MNG Budapest, 1991)
NÉMETH Lajos: Tisztelet a Muzeológusnak!
szempontok határozták meg a gyűjtést? Általánosan megállapítható a közhelyszerű tény: értékszempontok. De mikor mit, és konkréten, ma milyen tárgyat minősítettek illetve minősítenek múzeumi megőrzésre méltó értéknek? Az értékszempontok megválasztásában mindig több motiváció szerepelt. Egyrészt a múzeum-eszmében, felismerve vagy sem, kimondva vagy sem, máig él a „trésor sacré" funkció tudata - azaz a „szent kincs" gyűjtése, amely lehetett hadizsákmány, trófea, kincsfelhalmozás -, mint ahogy tovább él az ex-voto tárgyak, a relikviák őrzése illetve olyan tárgyaké, amelyek a meditáció és a kontempláció médiumai. Ez utóbbiak közé tartoznak a műtárgyak is, azaz a reneszánsz kora óta kialakult értékhordó tárgyak, amelyek kincsvoltát nem anyaguk és esetleges kézműves művességük, tehát materiális érték adja, hanem a bennük rejlő szellemi érték, az a fiktív aura, amelyet fiktív értékből anyagilag is mérhető értékké változtatott a szellemi elit közmegegyezése. A műtárgy, mint az alkotót és vele a társadalmi csoportot, az emberiséget eternizáló szellemi egzisztencia, integrálódott a „trésor sacré" évezredes hagyományába és a modern múzeumi tárgy-gyűjtés egyik meghatározó céljává vált. A gyűjtésre méltatott, említett tárgyak mellé a felvilágosodás eszméi, majd konkrétan a nagy Francia Forradalom jóvoltából bekerült a patrimoine imiversel gondolatából következő emlékek védelme. Meg kell őrizni tehát mindazt, ami az egyetemes kulturális örökség része, beleértve az Európán kívüli, sőt a nem civilizált népek, illetve az Európán belüli „primitívek", alsóbb társadalmi rétegek emlékanyagát, a municipális és a provinciális értékeket is. A modern múzeum-eszme mindemellett összefonódott a romantika „művészet-vallás" gondolatával, azaz „a múzeum, mint a művészet temploma" koncepcióval - ám épp e téren érte a legtöbb bírálat. Elég csupán Hubert Schrade vagy a gondolatait továbbfejlesztő Hans Sedlmayr idevonatkozó megállapításaira utalni. E bírálatok arra mutattak rá, hogy a modern múzeum-eszme és intézményes rendszer kibontakozása tragikus módon összefüggött a művészet és a mindennapi élet gyakorlata közti szakadék kiszélesedésével, a múzeumba került tárgyak, műtárgyak eredeti funkciójának, jelentéskörének semmibevételével. így kerülhetett egymás mellé a múzeumi kiállítóteremben egy Szűz Mária és Héraklés szobor, hiszen az életösszefüggésből kiszakítottan mindegyikük elveszítette eredeti jelentését, funkcióját - összeköti őket azonban a fiktív érték, az esztétikai aura. Nem véletlen, hogy az Unesco évtizedeken át hiába próbálta Afrikában meghonosítani az európai értelemben vett múzeumi eszmét, mert ahol még valamelyest élt a törzsi kultúrák értékrendje, nem fogadták el, hogy az őskultusz szakrális tárgyai esztétikai tárgyként kiállításra kerüljenek. A múzeumoknak az állandó funkciói mellett voltak változói is - ezek összefüggtek a mindenkori közművelődési, pedagógiai célokkal. Emellett a múzeumok - mind gyűjtéspolitikájuk, mind kiállításaik - tükrözték az adott szaktudományok helyzetét és akarva, nem akarva reagáltak a kortárs művészet éttékorientációjára is. Az elöljáróban említett „válsághangulat" épp ezekkel függ össze, mert egyre inkább problematikussá vált a múzeum alapvető jellege, a tárgyra orientáltság. A modern képzőművészet számos iránya szakított ugyanis a tárgyteremtés teleológiai aktusával. A concept, a happening, az environnement - folytatni lehetne az új irányok sorolását - dokumentálható, de nem gyűjthető. A neodada vagy az anti-art pedig szétzúzta azt az esztétikai aurát, amely a műtárgyat körülvette és valorizálható szellemi értéket biztosított neki. A gesztus lehet szociológiai fenomén, műtárgy azonban nem. Az új tudományok - mindenekelőtt a kulturális antropológia és a belőle kinövő vizuális antropológia - pedig megkérdőjelezték a múzeumba kerülő tárgyak kiválasztásának értékszempontjait is. A művészettörténet területén mind nagyobb teret hódított a warburgi koncepció, amely a „társadalom képszükségletét" kutatta, másodlagossá téve az esztétikai szempontokat. A tárgy tehát - közte a korábban műtárgyként értelmezett is - „civilizációs objektumként" tételeződik, s mint ilyen, egyformán figyelemre méltó. A jelen szituáció ugyancsak paradox. Korunk egyik jellemzője a tárgy-dömping, a tárgy-fétis, ebből következően létrejött az értéknivelláció. Minden tárgy egyformán fontos vagy nem fontos, megőrzendő vagy eldobandó. Ugyanakkor a fogyasztói társadalom jellemvonása a tárgy eliminálása, jellé absztrahálása is. Korunk egyik alapvető jellegzetessége, hogy a tárgyorientációtól a funkció-orientáltság felé halad. Közismert, számtalanul említett példa erre a hintó és a típus autó, a töltőtoll és a BIC golyóstoll közti egzisztenciális eltérés. Míg korábban a tárgyak táplálták az emberiség memóriatárát - ma a komputerek absztrakt jelei. A tárgy többé nem a maga egzisztenciális, materiális valóságában érdekes, hanem mint jelentéshordó, jellé absztrahálható minőség, amely bekódolható a gép memóriatárába. A múzeumok is könnyen átalakulhatnak komputer központokká. A múzeum-eszme tehát válaszút elé került. Hogyan tudja feldolgozni a kulturális/vizuális antropológia értéknivelláló „kihívását", elfogadja-e a szociológia értékközömbösségét és a tárgyat csupán civilizációs objektumként kezeli, s mint ilyent, kordokumentumként méltónak ítéli a megőrzésre - belecsúszva ezzel a hegeli értelemben vett „rossz végtelen" csapdájába, illetve a banalitás-világ banalitás-tárgyai fetisizálásába. Vagy pedig szelektál, ám ekkor az értékkritériumok megválasztásában magára marad, nem segíti sem a tudományos, sem a társadalmi konszenzus, amely korábban segítette, sőt determinálta a szelektálási szempontok kialakításában. Mindez arra utal, hogy korunkban megnőtt a muzeológusok egyéni felelőssége. A széthullt civU társadalom - ebben a jól funkcionáló, de a piac által manipulált nyugati társadalmak sem kivételek nem sok segítséget nyújt. A társadalomnak a múzeumra, mint idegenforgalmi látványosságra vagy státusszimbólumra van szüksége, egyre jobban kiürül a pedagógiai, a közművelődési funkció és vulgarizálódik a „trésor sacré" gondolat, a kiállítóit tárgyak már nein a kontempláció vagy a
