Takács Imre – Buzási Enikő – Jávor Anna – Mikó Árpád szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve, Művészettörténeti tanulmányok Mojzer Miklós hatvanadik születésnapjára (MNG Budapest, 1991)

MUCSI András: Gadányi Jenő és Esztergom

úgy a festmények előtt a természetet ne akarjuk viszont­látni, mert a festészet lényegét kifejező eszközeiben kell keresni, - az alakításban, fantáziában, kompozícióban. A festés szabad szárnyalását ne akadályozza a tematikus gondolkodás, sőt minden akadályt el kell hárítani, hogy a kötetlen festői meglátás érvényesüljön. A tomboló vihar, az elemek hatalma a szemlélő belső világát is felkavarja, érzi a rajta kívül lévő erők monumen­tális lenyűgöző hatásait. Hasonló élmény a művészet, mert a művész napsütötte atmoszférában is ugyanúgy érzi a jelenlevő erők viharzó ellentéteit, monumentális plasztikáját. A természet és művészet viszonya ellentétes, ennek da­cára a művészetben benne van a természet, mint jelenség. Amennyiben igényessé tehet egy művészt a természetben­élés, varázslatos hatása végzetes lehet, ha nem érti meg a művészet és természet ellentétes viszonyát. Aki ezt az igaz­ságot nem ismeri fel, nem képes ellentállni vonzásának és szolgai másolóvá válik. A szemlélő szellemi kapcsolatba kerül a művésszel ak­kor is, ha személyesen nem ismeri, mert a képben benne van a festő szellemi magatartása, gondolatai, véleménye a művészetről, a világról. A kapcsolat akkor teljes, ha a szem­lélőben rezonál a festő mondanivalója, és a „hogyan", ahogy azt festői eszközeivel kifejezi. Ha a szellemi beállítottság ellentétes irányú, akkor a re­zonancia nem jöhet létre, - a mű homályos, érthetetlen, sőt visszatetsző hatást kelt. Ezek a tényezők: a vonzó és taszító, bennünk mindenkor jelenlévő hatást kiváltó érzé­sek képzetei. Az a megszokott spontán megnyilatkozás, hogy valami tetszik, vagy nem tetszik, - helyénvaló; de ugyanakkor meg kell állapítani, hogy erre nem lehet támaszkodni, mert bizonytalan felületet érintő, nem maradandó érzésről van szó. A komoly művészetszemlélet kizárja a pillanatérzése­ket, ha időtálló - a dolgok mélyére hatoló rendező szinté­zist felismerte. A festészet hogyanját háromféle: a./ festői, b./ formai, c./ grafikai, kategóriába lehet gondolni. Ha érzékenységünk a festőiség irányába fejlettebb, akkor a formai és grafikai fogai mazású művek idegenek és fordítva. A komoly mú­vészetszemlélőnek el kell jutnia a háromféle kifejezés gaz­dagságának, sokrétűségének érzékeléséhez és összetartozásuk egyenlő értékének megértéséhez. Lehet-e a művészet értékelését közös nevezőre hozni? Igen, lehet, mert a jó kép felismerhető a művészet tör­vényeinek ismerete alapján. Az izmusok korszaka lejárt, amennyit használtak, annyit ártottak, de az eredményeket értékelve, a salaktól megtisz­títva, tovább termékenyítik a művészet talaját. Az izmusok közül a realizmus alacsonyrendűsége követ­keztében magától elhasználódott. Miután eredményei nin­csenek, a változhatatatlanság elve alapján haladásellenes, következésképpen a személytelenség és tehetetlenség lég­körében vérszegény, elmélete mindenkor művészetellenes. Delacroix 1860-ban naplójában ezt írta: „A realizmus tulajdonképpen ellensége a művészetnek. A festészetben és szobrászatban talán még gyűlöletesebb, mint az iroda­lomban." A művész örök feladatai közé tartozik, hogy magába fo­gadja a világnak ezt a formakincsét, amely feltáratlanul, mozdulatlan, szűzi állapotban van a dolgok méhében. Ugyanakkor a társadalomban határozott állásfoglalás a magatartása. A művész a világból és az életből ható erőket világosan konkretizálja a műalkotásban, pontosan korának megfelelő­en. Az ilyen beállítottságú művész belső világa vulkanikus, nyughatatlan, viharokban és napsütésekben változó. Nem rit­kán idézi a biológiai világon túlhaladó perspektívákat is. Napi feladata észrevenni a kis és nagy dolgok összefüg­géseit, gyűjteni a fényt és árnyékot, lehajolni a fűszálhoz, és belenézni a végtelenség tengerébe. A napi feladat rész­letélménye a kifejezésnek, az örök feladatnak a két feszült­ség, mint pozitív és negatív ellentét él a művész szellemi és lelki világában, konfiktusokat felidézve, sokszor drámai következményekkel. Ez az oka, hogy a szemlélő, ha ilyen műalkotással találkozik, megdöbben, vagy elragadtatja magát a befogadó vagy elutasító érzések határáig. A művész a társadalom reflexeit nem tükrözi, éppen úgy nem, ahogy a művészet nem tükörképe a természetnek. Az elmondottak azok az irányelvek, amelyek szerint én dolgozom és hitem szerint a mindenkori egyetemes művé­szet szerint valók. Ezek ismeretében, - úgy gondolom, ­képeim érthetőbbek és irreális-konkrét összetettségük mö­gött a festő jelenléte következetesen észrevehető. GADÁNYI JENŐ MEGNYITÓJA KASSÁK LAJOS ESZTERGOMI KIÁLLÍTÁSÁN 1957. JÚNIUS 9-ÉN. Klasszikus időkben nem volt ritkaság, hogy a nagy mes­terek festészettel, szobrászattal, építőszettel egyszerre fog­lalkoztak és mindenben egyenlőértékűt, maradandót alkottak. Korunkban ritkaság, hogy egy művész két-háromféle mű­vészet különböző formanyelvén a teremtőerő látható nyo­maival létrehozzon műalkotásokat. Ilyen művész napjainkban kevés van. Kassák mint képzőművész - véleményem sze­rint - elérte azt a magaslatot, ahol költészete ős rajzai egyen­lő értékűek. Azért rajzol, mert a képzőművészet területén is van mondanivalója, mert bőséges élményanyagát a köl­tészet határain túl festői eszközökkel is ki tudja fejezni. írónak nehezebb képzőművészettel foglalkozni mint fordítva, mert az irodalmár-festő keveredés veszélye ren­desen bekövetkezik. Kassák pontosan meghúzza a határvonalat a kettő kö­zött. Nem téved el. Rajzi formakészsége nem irodalmi, nem illusztrál, nem magyaráz, nem szimbolizál; a festői látás, gondolkodás, a fogalmazás fegyelmezettsége művei­ben félreismerhetetlenül jelen van. Ebből következik, hogy Kassák olyan kiváló képzőművész és író. Képzőművészettel már fiatalkorában foglalkozik, fr, vi­tatkozik, kiadványokat, lapokat szerkeszt, könyveinek címlapjait tervezi. Művészi tevékenységét a képarchitektúrá­val kezdi, azután hosszú szünetekkel, váltakozó munka­kedvvel a festést egy időre abbahagyja és csak az iroda­lomnak él.

Next

/
Thumbnails
Contents