Takács Imre – Buzási Enikő – Jávor Anna – Mikó Árpád szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve, Művészettörténeti tanulmányok Mojzer Miklós hatvanadik születésnapjára (MNG Budapest, 1991)
SZILÁGYI János György: Polyclitus Etrusca?
ban feltűnő és a közép-itáliai szobrászatban évszázadokig továbbélő lokális eredetű motívuma. 25 A legutóbbi évekig általánosan elfogadott vélemény volt, hogy a szobrocskát a 4. századra kell datálni, mert elképzelhetetlennek tűnt, hogy a görög érett klasszikus művészet egy alkotása vagy egy plasztikai gondolata nem sokkal megszületése után visszhangra találjon egy etruszk bronzművesnél. A spinai leletek azonban ennek az ellenkezőjét bizonyították. Tanúságuk alapján nemcsak a baseli Diszkoszvivőt lehet az 5. század utolsó harmadára keltezni, hanem polykleitosi típusok közepes kvalitású visszaadásait is, mint egy magáról olajat lekaparó atléta a berlini Pergamon-Múzeumban, amely közelebbről meghatározhatatlan eszközt díszített 26 (4. kép), vagy egy Spinában talált Héraklés-figura (5. kép); az utóbbinál a datálást a leletösszefüggés is igazolja. 27 Az ebben az összefüggésben már többször tárgyalt bronz ifjúszobor a Casalecchio del Reno melletti Monte Caprara fogadalmi tárgyakat tartalmazó leletéből 28 (6. kép), egy atléta Reggio Emilia Városi Múzeumában, valamint egy karddal övezett ifjú Falteronából a Louvre-ban 29 (7. kép) lelőhelyével utal a mai Emilia-Romagna területének jelentőségére Polykleitos művészetének korai etruszk befogadásában. Ez a bevezetőben mondottak alapján éppoly kevéssé meglepő, mint az, hogy a rokon szobrok lelőhelyei délebbre, Orvieto, Chiusi, Falerii és Veii területén koncentrálódnak. Belső-Etruriában kerültek elő a polykleitosi fej- és hajmintázás etruszk feldolgozásának legszebb példái, mint egy imádkozó ifjú bronz szobrának töredéke New York-ban (8. kép), a nemrég újra felfedezett vatikáni bronzfej Carpegna bíboros egykori gyűjteményéből 31 (9. kép), és két terrakotta szobor Veiiből a Villa Giuliában, amelyeket ebben az összefüggésben talán a legrészletesebben tárgyalt a szakirodalom: az ún. Malavolta-fej (10. kép) és egy ifjú fél életnagyságú fogadalmi szobra (11. kép), mindkettő a Portonaccio-szentélyből. 32 Ezek a példák, amelyeknek száma tetszés szerint gyarapítható, azt hivatottak bizonyítani, hogy az etruszk szobrászatban még a mester élete folyamán és közvetlenül halála után jelentős polykleitosi hatással lehet számolni. Csak ennek tudatában tűnik indokoltnak a gondolkodás a polykleitosi és etruszk szobrászati kifejezésmód alapvető különbségéről. Bizonyos, hogy ennek a másságnak az értelmezésére nem a „félreértés" a megfelelő szó; az etruszk mesterek korlátozott művészi tehetségével vagy technikai készségével sem lehet érvelni egy olyan produkció ismeretében, amely csúcspontjain nem kevesebbre volt képes, mint az arezzói Chimaira vagy a todii „Mars" megmintázására. A polykleitosi mintaképek általános népszerűsége folytán példák egész során lehetett bemutatni, mi volt az etruszk plasztika válasza a polykleitosi kihívásra. Amennyiben valóban rekonstruálhatók, az argosi mester műveinek valamennyi részletvonását rövid időn belül megismerték, és készséggel befogadták Etruriában, csak az egész maradt teljesen idegen számukra. Lelkesen vették fel a kontraposztot, polykleitosi változatában is, szobrászati kifejezésformáik eszköztárába, ugyanúgy, mint a hajfürtök szigorú elrendezését és tagolását. Ami tökéletesen érintetlenül hagyta őket, az nem annyira művészetének a görög klasszikus korra általában, hanem sokkal inkább az egyedül rá jellemző sajátossága volt, amit talán a legjobban kánon-szerűségével lehet meghatározni. Az etruszkok nem másolták és nem egyszerűen utánozták, hanem kultúrájuk szellemében újrafogalmazták görög mintaképeiket. A befogadás döntő mozzanatáról, a korábban már említett szelekcióról van szó. Minden, ami a Polykleitos-műveken „szigorú"-nak nevezhető, vonzotta az etruszkokat. De a művészet, vagy még inkább a műalkotás, mint egy gondolat megvalósítása, vagy továbbmenve: egy művészeti gondolat, amely anyagszerű megvalósításától függetlenül is létezik, kívül volt látkörükön. Polykleitos egész munkássága során a törvényszerűségeket kereste; ehhez mérve minden, amit az etruszk művészek alkottak, improvizáció volt. Úgy tűnik, a görög művész egyfajta megszállottsággal szentelte magát egyetlen feladat szobrászati megoldásának, nem törődve az egyhangúság vádjával, amely az avatatlanok részéről érte. Az etruszk művészek ezzel szemben a világot látható jelenségeinek teljes sokszínűségében akarták megragadni. Polykleitos egész életművével a - Galilei szavaival - csak a matematika nyelvén tökéletesen kifejezhető, de a műalkotásokban is megközelíthető belső törvényszerűségeket, röviden: a Változhatatlant kutatta. Az etruszkokat a szüntelenül változó pillanat, a világ úgy, ahogy minden jelenség felszínén, mint föl- és eltűnő látvány mutatkozik meg, vagyis az Egyszeri bűvölte el. Igaz, Polykleitos nem az egyetlen, de alighanem az első és mindenképpen a leginkább példaszerű, legkövetkezetesebb képviselője volt a görög művészetben az említett tendenciának. Emellett pedig az 5. század művésze volt, akinek megvalósított műveiben a törvény és szabadság harmóniájának keskeny ösvényén kellett a maga útját megjárnia. De a görögök közül mindenekelőtt őrá kell gondolnia a platóni Philébos olvasójának: „Mikor a formák szépségéről szólok - mondja a dialógusban Sókratés -, nem azt értem rajta, amire az emberek többsége gondol: az élő testet vagy némely festményeket, hanem beszélek ... az egyenesről és a körről, s a belőlük körzővel vagy vonalzó és szögmérő segítségével képezhető síkokról és idomokról." 33 A polykleitosi „Kánon" minden jel szerint kísérlet volt a valóság egy arithmetikailag kifejezhető alapformájának megkonstruálására. És ennek a szónak itt különleges jelentősége van. Nehéz szabadulni a gondolattól, hogy ha Platón idején a technités-ek gyakorlatában egyáltalán elképzelhető lett volna egy nem-figuratív, absztrakt-konstruktivista művészet, mindenekelőtt Polykleitos lett volna hivatva rá, hogy ennek az irányzatnak vezető mestere legyen. Művészet és vallás mindig elválaszthatatlan volt egymástól, és lényegében az is marad; egy művészi világkép mindig egyúttal egy vallási világkép lehetséges kifejeződése is. Ezért végülis a Polykleitos és az etruszk szobrászat közti különbséget nem lehet világosabban megfogalmazni, mint Seneca híres mondatával a Naturales quaestiones második könyvében. Hoc inter nos - mondja a filozófusok nevében, és a filozófia természetesen görög filozófiát jelent -, tehát hoc inter nos et Tuscos interest: nos putamus, quia nubes collisae sunt, fulmina emitti, ipsi existimant nubes collidi, ut fulmina emittantur, nam in ea opinione sunt, tamquam non, quia facta sunt, signißcent, sed quia significatura sunt, fiant?*
