Takács Imre – Buzási Enikő – Jávor Anna – Mikó Árpád szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve, Művészettörténeti tanulmányok Mojzer Miklós hatvanadik születésnapjára (MNG Budapest, 1991)
BERNÁTH Mária: A „nemzeties művészet" programja Rippl-Rónai József interieur-képeiben
A „NEMZETIES MŰVÉSZET" PROGRAMJA RIPPL-RÓNAI INTÉRIEUR-KÉPEIBEN BERNATH MARJA Feltűnő, hogy noha nem volt elméleti ember, Párizsból való hazatérte után két-három éwel, Rippl-Rónai megkísérli szavakba önteni új ars poeticáját. Valamiképpen önmaga számára is elfogadható ideológiát kellett találnia arra a koncesszióra, amelyet itthoni érvényesülése érdekében tett. Koncessziót mondtam, mert hiszen ha a Ripplœuvre-t értékeljük, egyértelmű, hogy a Párizsban festett színredukciós képei, magyarán „fekete" korszaka, mindmáig prioritást éh/ez. És Ripplnek volt olyan művészi judiciuma és önkritikája, hogy pontosan tisztában lehetett azzal, hogy itthoni tevékenysége, új stílusa bizonyos értelemben visszalépést jelent. Most tudatosan tesz tehát engedményt a könnyebben érthetőség kedvéért, a könnyebb befogadás érdekében, mert egyértelművé válik számára, hogy szűkebb hazáján kívül nem tud megkapaszkodni. Engednie kellett, noha lényegében mindig nagyon vigyázott arra, hogy őt csak Nyugat-Európához lehessen mérni. Erre intérieur-képei előtti „fekete"-, és utáni, „kukoricás" korszaka egyként bizonyítékot kínál. Itthoni elfogadtatása: 1906 után t.i. már újra megteheti, hogy ne foglalkozzék túl sokat azzal, hogy mit is várnak el tőle, és hogy vigyázó szemét Párizsra vesse. Kaposvárra való hazatelepedésétől, tehát 1902-től számítható új útjának programszerűsége egyértelmű, - tükröződjék ez most számokban is: 1900-ból egyetlen intérieurjét sem ismerjük, de évről évre egyre többet, míg - e korszakában az utolsó évből - 1906-ból, már 45-öt. Lássuk tehát az 1903-ban, illetve az 1904-ben megfogalmazott új ars poeticát: „...a művészettel foglalkozó ember előbb legyen nemzetközi, mert ha ilyen, már eo ipso nemzeti is. Az aztán már a dispositio dolga, hogy a művész hol találja meg inspiratioit... azt hisszük, hogy először művészi megoldásokkal kell találkoznunk." „A tehetségesebbek Párizst keresték föl és lehet mondani, hogy ezek csinálták meg a mai stylust... Hogyan lehetne elképzelni minden trádiczio nélkül ezt másként?! Csak ez után lehet reményleni nemzeties művészetet." 4 (Kiemelés tőlem B. M.) E sorokban, noha általános alanyt használ, nyilvánvaló, hogy önmagáról beszél. Kulcsszava a „nemzeti művészet". Rippl-Rónai intérieur-korszakában asszimilációjának maximális lehetőségeit feszegeti, odáig megy, ameddig a modern „...én a régi patriarkális érzések embere vagyok..." Rippl-Rónai József 1 művészetnek elkötelezett alkata és biztos - lényegében soha meg nem bicsakló - izlése engedi. Ezekben az intérieurökben kiteljesedő periódusát a magyar művészet összképe, további sorsa és útja szempontjából korszakos jelnetőségűnek látom. Teljes mértékben, valószínűleg ösztönösen felmérte, ha ő a párizsi stílusával jelentkezik itthon, e fekete ösztövér, túlszublimált művekkel, tevékenysége legfeljebb bizarrságával, idegenségével hathat, de bebocsáttatást nem nyer. A területenkívüliség, a 15 éves küzdelem azonban felemésztette immár energiáit. Az intérieur-korszak képei vetítik elénk leginkább azt a Rippl-Rónait, aki felfüggesztette harcát a stílusért, aki félretette a művészi alkatától lényegében idegen okoskodást, a „felzárkózási" kényszereket, és azt festette néhány évig, amiben a legjobban otthon érezhette magát és azt úgy festette, ahogy az természetes - mondhatnánk vele született - művészi eszköztárából adódott, ó ezt így fejezi ki: „Idehaza az intim élet adta meg az inspirációkat." 5 Tetszik, vagy nem tetszik, de 1902 és 1907 között távolodott Nyugat-Európától és nagyon speciálisan magyar festővé vált. Ha nem törekszünk mindenképpen értékítéletünket a nyugat-európai modellhez való viszonya latolgatásának függvényében megvonni, és inkább azt tudatosítjuk, hogy milyen mértékig befolyásolta a magyar századelő művészeti összképét, akkor reálisabban, és a megfelelő súllyal leszünk képesek felbecsülni e periódusának jelentőségét. E korszakához a kulcsot egyrészt személyisége és sorsa, másrészt tudatos művészi koncepciói adják. Rippl mentalitása valójában a családi körben magát jól érző polgáré, ki a vacsorameghívások zamatát élvezi, és a szekrény tetején telelő almák illatát hordozó kisvárosi híreket. Kaposvárott, ahol „Egy-egy század volt egy-egy óra" 6 , ő megszervezi „földi paradicsomát." „...Vegetatív létezés, érzéki melegség, az idő megállása, el nem múló állandóság, maradandó természeti állapot, cselekvés és konfliktus nélküli társas élet, egyensúly." „Megérezni a természet szelíd törvényét, és ebbe beleágyazni a szenvedélyeitől és vágyaitól megszabadult emberi életet": Werner Hofmann 8 mintha Rippl-Rónai képeit analizálná, amikor a polgári szentimentalizmus ismérveit sorakoztatja.
