Takács Imre – Buzási Enikő – Jávor Anna – Mikó Árpád szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve, Művészettörténeti tanulmányok Mojzer Miklós hatvanadik születésnapjára (MNG Budapest, 1991)
SZILÁGYI János György: Polyclitus Etrusca?
egyes produktumai a klasszikus kori Athénban is keresettek voltak. 15 Azt természetesen nem lehet tagadni, hogy Etruria viszonylagos elszegényedése miatt csökkent az importált görög áruk mennyisége. Ez azonban egyfelől nem érinti a művészeti gondolatok beáramlását, másfelől a jelenség nem általánosítható: elsősorban a déli Etruria marittima néhány korábban kiemelkedő fontosságú központjának elszegényedéséről van szó, ugyanakkor a görögökkel való kapcsolatok korábban nem tapasztalt fellendülése vehető észre Közép-Etruria belsejében, Chiusiban és Orvietóban, és még sokkal látványosabb módon a Pó-vidéki Etruriában, mindenekelőtt Spinában, Adriában és közvetítésükkel a mai Emilia tartományban, középpontjában Felsina-Bolognával. 16 Dél-Etruria sem maradt azonban teljesen ösztönző források nélkül; jól nyomon lehet követni a görög kereskedők, illetve áruik útvonalát Magna Graeciától és Szicíliától Campania közvetítésével a nagymúltú és nagyjövőjű dél-etruriai városokig. 17 A források tehát hozzáférhetőek voltak. Teljesen más kérdés az, hogy mit és miért vett át Etruria az 5. században a görög művészetből. Az etruszkok választása ugyanis, mint mindig, és mint más kultúrákban is, amelyekben hasonló akkulturáció ment végbe, szelektív volt. Nem vettek át, még kevésbé értettek meg helyesen mindent; rögtön hozzá kell azonban tenni, hogy ezek az úgynevezett félreértések különösen az európai hagyományú kultúrák történetében rendkívül termékenyeknek és jelentőségteljeseknek bizonyultak. Visszatérve az etruszkokra: mint ismeretes, bár importáltak athéni vörösalakos vázákat, ezeknek díszítési technikáját közel egy évszázadon át nem utánozták, ami különösen feltűnő, ha meggondoljuk, hogy az archaikus Görögország nagy kulturális központjainak legtöbb tárgytípusa és stflusvonása, egyidejűleg vagy csak csekély késéssel, kisebb-nagyobb mértékben visszhangra talált Etruriában. Az említett athéni vörösalakos vázák esetében sem egyértelműen negatív az etruszkok reakciója. Már az 5. század elején megjelennek ugyanis Etruriában vörös alakokkal díszített, kétségtelenül helyi műhelyekben készült vázák, de ezeken a valódi vörösalakos technika helyett az Athénban soha gyökeret nem vert ún. ál-vörösalakos díszítésmódot használták. Az újonnan elterjedt vörösalakos technikának azok a vonásai, amelyeket az athéniak a vázafestészet művészetének új lehetőségeket feltáró eszközeiként fogadtak, az etruszkok számára eleinte nemcsak közömbösek, hanem egyenesen ellenszenvesek voltak. Külsőleg alkalmazkodtak az új mediterrán kordivathoz, de megtalálták a módját, hogy közben ne veszítsék el saját magukat. S ezzel legszűkebb tárgyunkhoz érkeztünk. Régen megfigyelték már, mennyire gazdag az etruszk szobrászat polykleitosi motívumokban, és nem kisebb számban mutatták ki olyan görög szobortípusok hatását, amelyeket általában - és alighanem joggal - Polykleitosra vezettek vissza. Az alapvető kérdés, amely mindig előtte járt a stílus-összevetésnek, a keltezésé volt. Az etruszk művészetben ugyanis nem létezik organikus fejlődés abban az értelemben, hogy az utódok közvetlen elődeik vívmányaihoz kapcsolódva haladnak tovább, még ha olykor ellenkező irányban is. Survivals és revivals - hogy ezeket az etnológiában meggyökeresedett kifejezéseket használjuk 18 -, vagyis a művészet rég idejüket múlt kifejezési formáinak továbbélése, illetve újraéledése szinte törvényszerű jelenségek voltak Etruriában. 19 Ezért szilárd kronológiai támpontok híján sokan hajlottak arra, hogy az etruszk szobrászat polykleitosi elemeit - összhangba hozva őket ezáltal a hiátus-elmélettel - kivétel nélkül a 4. századra keltezzék, az etruszk kultúra új virágkorának idejére, amikor újra megélénkültek kapcsolatai a görögséggel. Márpedig az időrend kérdésének döntő jelentősége van a görög érett klasszikus korra visszavezethető elemek etruriai befogadásának megítélésében: ennek a korszaknak valóban jellemző vonásai ugyanis magában Görögországban is rövidesen jelentős mértékben átfogalmazódtak. így vitathatatlanul indokolt egy 4. századi Polykleitos-utánzatnak az eredetitől eltérő vonásait azzal magyarázni, hogy az etruszk mesterek szeme előtt a későbbi Polykleitos-követők egyikének műve lebegett. Az ebből adódó bizonytalanság akkor szűnt meg véglegesen, amikor nyilvánvalóan Polykleitos művészetének hatása alatt készült etruszk munkák egész sora került elő Spinában tudományos módszerekkel feltárt, a leletösszefüggések alapján pontosan keltezhető sírokból. Ezért tűnik indokoltnak a Polykleitos etruriai befogadását dokumentáló művek sorát egy spinai sírban talált bronz diszkoszvivő-szobrocska bemutatásával kezdeni, amely társleletei, elsősorban a legnagyobb biztonsággal datálható athéni vörösalakos vázák tanúsága alapján legkésőbb a 430-420 körüli évekre tehető 20 (1. kép). Nem tagadható kapcsolata a polykleitosi „Diszkoszvivő"-vel, különösen, ha a Torlonia-torzó mellé állítjuk, 21 - bár az itt elmondandók tárgya hangsúlyozottan nem a szorosabb értelemben vett másolatkritika. Arról sem szabad elfeledkezni, hogy egy viszonylag igénytelen díszítőfigurát hasonlítunk össze egy életnagyságú márvány szobormásolattal, s természetesen mindkét művet bizonyos fokig a maga műfajának a másikétól eltérő törvényei és hagyományai határozzák meg; a spinai atléta csípőre tett jobbkeze a görögökkel ellentétben az etruszk kisbronzokon a 6. század óta kedvelt motívum. 22 Ugyancsak spinai sírból került elő egy másik „Diskophoros", amely szintén kandelábert díszített, és jobb karjának gesztusa még közelebb áll a Torlonia-figuráéhoz 23 (2. kép). Pusztán lágy mintázása alapján is minden további nélkül 400 utáni keletkezésére kellene gondolni, a sírlelet bizonysága szerint azonban nem lehet későbbi a 440-430 körüli időnél. Mindkét bronzfigura abban is a polykleitosi „Diskophoros"-ra emlékeztet, hogy a testsúlyt hordó és a testet csak megtámasztó láb világos megkülönböztetése ellenére mindkét talp a talajon van, ami egyébként általános jelenség az etruszk kisbronzokon. Az ismert etruszk anyagban csak egyetlen kisbronz van, amelyen a lábak tartása pontosan a polykleitosi kánont követi, a baseli „Diszkoszvivő" 24 (3. kép). A két kandeláberdíszhez hasonlóan abban is a polykleitosi elvet követi, hogy a fej a test súlyát hordó láb felé fordul. Hogy azonban milyen szorosan kötődött a baseli figura mestere helyi hagyományokhoz, azt jól mutatja a két előrenyújtott ujjával a csípőjére tett jobbkéznek már a 6. századi etruszk plasztiká-
