Takács Imre – Buzási Enikő – Jávor Anna – Mikó Árpád szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve, Művészettörténeti tanulmányok Mojzer Miklós hatvanadik születésnapjára (MNG Budapest, 1991)
SZILÁGYI János György: Polyclitus Etrusca?
többen rámutattak ennek képtelenségére, nemcsak Hainesnek a Loeb Classical Library-ban 1919-20-ban megjelent kevéssé igényes, de széltében elterjedt kétnyelvű kiadása, hanem Van den Hout 1954-es első Teubner-kiadása is ezt fogadta el. Az új kiadás apparátusából azonban kitűnik, hogy a Polykleitos nevét követő szónál Mai, Naber és Studemund egyértelműen, és később maga Hauler is (a nyilvánvalóan nehezen védhető etrorga variánst regisztrálva) a második antik kéz írásának Etrusca olvasata mellett döntött Az 1988-as kiadásban így ez került a szövegbe. A korábbi kiadások bizonytalan vagy elfogadhatatlan szövege éppen a kritikusabb olvasókat indította vagy az egész Fronto-szöveg mellőzésére, ahogy a bevezetőben említett példák mutatták, vagy olykor - bár megfelelő szkepszissel - szövegkritikai szempontból képtelen javítási javaslatokra. 7 A kiindulási pontul elfogadott és Van den Hout új kiadásában cáfolhatatlanoknak tűnő érvekkel igazolt olvasat mindkét álláspontot tárgytalanná teszi, és az értelmezés kérdésére tereli a figyelmet. Az ókori római művészetről és művészeti ízlésről szóló antik forrásokat összegyűjtő és kommentáló művében Becatti a most igazolt formájában elfogadott szöveget a római művészeti irodalomnak a hellenisztikus görög hagyományból kölcsönzött közhelyei közé sorolta. 8 Tudomásom szerint Mansuelli volt az egyetlen, aki az ugyancsak szövegkritikai meggondolások nélkül adottnak vett Frontomondattal kapcsolatban tartalmi kérdést vetett fel: magyarázatot keresett a Polykleitost megelőző generációhoz tartozó Kalamisszal szembeállított Tyrrhena és a Polykleitosszal kapcsolatban említett Etrusca furcsa megkülönböztetésére. 9 Joggal utasította el azt a megoldási lehetőséget, hogy emögött az etruszk szobrászat olyan korszakolása áll, amelyben a korábbi, a görög szigorú stílushoz közelálló kifejezésmódot tyrrhénnek, a későbbi, a görög klasszikus stílust követő produkciót pedig etruszknak nevezték. Sokkal valószínűbbnek gondolta, hogy Fronto szövegezésében pusztán „retorikai kényszer" tükröződik, amely a szerzőt a példák számának és a fogalmazás változatosságának növelésére késztette. Ezzel a szövegnek olvasói túlnyomó részétől elfogadott értelmezéséhez jutunk el; eszerint pusztán a császárkori retorika egy rutinmondatáról van szó, amely mögött nem szabad komolyan veendő érdemi mondanivalót keresni. A római császárkori művészet írott forrásainak kiváló kutatója, Thomas Pekáry egy nemrég megjelent tanulmányában részletes indoklással kísérelte meg igazolni azt a már korábban is felmerült nézetet, hogy a római császárkori szerzőknek - akár latinul írtak, akár görögül - a görög szobrászatról való ismeretei nem saját élményeiken, a művekkel való személyes találkozásukon alapultak, hanem rétoriskolai bölcsességeket visszhangoznak. 10 Egészében kétségtelenül igaza van. Egyes eseteket részletesebben megvizsgálva azonban kétségessé válik a tétel általánosíthatósága. Egy-két példa óvatosságot ajánl az olyan felfogással szemben, amely a császárkori íróknak a görög klasszikus művészetre vonatkozó megjegyzéseit válogatás nélkül hitelteleneknek tekinti. Ha az ilyen általánosítás már egyes művekkel vagy művészekkel kapcsolatos megjegyzések esetében is problematikus, még kevésbé tartható fenn az antik művészet egyes korszakainak vagy területeinek általános irányzatairól vagy értékeléséről szóló tudósításokkal kapcsolatban. Szinte minden esetben bebizonyítható, hogy ezek a császárkorban már valóban csak puszta retorikai közhelyeknek tekinthető formulák tudománytörténeti realitásokra vezethetők vissza, így van ez az etruszk művészetre vonatkozó irodalmi források esetében is. Quintilianus által szentesített topos volt az, hogy a globálisan tekintett, egyes teljesítményei alapján aligha differenciált etruszk szobrászat a görög plasztika összehasonlító történeti ábrázolásában az archaikus vagy a szigorú stílus fokán áll. Ennek megfelelően írja Quintilianus, hogy a későarchaikus görög szobrászatot képviselő Kallón és Hégésias vagy Hégias (a nevek itt közömbösek 11 ) szobrai duriora et Tuscanicis proximo, durvább kidolgozásúak és az etruszkokhoz közelebb állók voltak, a szigorú stílust képviselő Kalamis művei viszont iam minus rigida, már kevésbé merevek. 12 Hellenisztikus forrásra megy vissza Strabónnak az a megjegyzése is, hogy a bubastisi egyiptomi szobrok az etruszkokhoz és az archaikus görögökhöz hasonlíthatók. 13 Mindezzel tökéletes összhangban van az, hogy Fronto szemében egy Kalamis kezétől származó tyrrhén, vagy egy Polykleitoskészítette etruszk szobor a természetet megcsúfoló olyan képtelenségek közé tartozik, „mint ha valaki az ár ellen próbálna úszni". Első pillantásra tehát úgy tűnik, a hely pusztán annak az általánosított hagyományos nézetnek az újrafogalmazása, hogy az etruszk és a klasszikus görög szobrászat közti különbségek alapvetőek és áthidalhatatlanok. Nem tudjuk, hogy ez a legkésőbb a hellenisztikus görög művészeti irodalomban felmerült vélemény az etruszk szobrászatnak milyen jellegű ismeretén alapul. Érvényessége azonban vitathatatlan. További magyarázatot igényel viszont egyfelől az, miért épp a görög archaikus és szigorú stílusú művészettel tekintették egyszintűnek az egységként felfogott etruszk művészetet, továbbá a bennünket most leginkább érdeklő kérdés: többet jelent-e pusztán retorikai fordulatnál, ha az etruszk szobrászokkal nem a legismertebb és leggyakrabban említett Pheidias, hanem Polykleitos áll szemben, mint művészetük abszolút ellentéte. A korábbi szakirodalomban általánosan elterjedt nézet, hogy a 474-es cumaei tengeri csata után Etruria és Görögország között a kapcsolatok gyakorlatilag hosszabb időre megszakadtak, és az etruszk művészekhez nem virágkorának századában jutott el a görög érett klasszikus művészet hatása, ilyen kategorikus formában ma már aligha fenntartható. Az ókori szerzők gondosabb olvasása, amihez a viszonylag újonnan felfedezett tarquiniai elogium-feliratok tanúsága járul, nyilvánvalóvá teszi, hogy görögök és etruszkok között a politikai érintkezés Cumae után folyamatos maradt. Még inkább érvényes ez a minket most érdeklő területre. Gazdasági blokád vagy éppen a műtárgyak forgalmának nehézségei ideológiai okokból a képtelenségek sorába tartoznak. Mind a görög írók megjegyzései, mind az elszórt leletek az érintkezések kétoldalúságáról tanúskodnak az anyagi kultúra terén. Az etruszk kézművesek
