Takács Imre – Buzási Enikő – Jávor Anna – Mikó Árpád szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve, Művészettörténeti tanulmányok Mojzer Miklós hatvanadik születésnapjára (MNG Budapest, 1991)

MAROS Donka: „Hogy lett szerelemből dühössé, bolonddá..." Egy 18. századi legyező ábrázolása

„HOGY LETT SZERELEMBŐL DÜHÖSSÉ, BOLONDDÁ..." EGY 18. SZÁZADI LEGYEZŐ ÁBRÁZOLÁSA MAROS DONKA A Mercure de Paris 1736 júniusában adott hírt olvasóinak a Manufacture Royale des Gobelins-ben készülő új falkárpitsorozatról, melynek kartonjait Charles-Antoine Coypel, a királyi kép- és rajzgyűjtemény őre, az Académie Royale professzora festette, s a kész kárpitokat a királyné, Marie Leszczynska Versailles-i lakosztályának díszítésére szánták.

1 Az „Operarészletek" címen ismert kárpitsorozat témáját Jean-Baptiste Lullynek (1632-1687), XIV. Lajos udvari zeneszerzőjének, a francia barokk zene koronázatlan királyának két nagysikerű operája - tulajdonképpen pontos műfaji meghatározása „tragédie lyrique" -, az 1685-ben Versailles-ban bemutatott Roland, és az 1686-ban Párizsban színre vitt Armida szolgáltatta. Mindkét mű szövegkönyvét Philippe Quinault (1635-1688), a sikeres és Lullyhez kitűnően alkalmazkodó költő írta. Szerepének fontosságát jól jellemzi, hogy a kortársak „Quinault operája"ként emlegették ezeket az alkotásokat, és ezzel a megnevezéssel illették később a falkárpitsorozatot is. A librettók forrása az itáliai reneszánsz irodalom két nagy hatású - és főképp kimeríthetetlen - eposza, Lodovico Ariosto: Orlando furioso (őrjöngő Lóránt) és Torquato Tasso: Gerusalemme liberata (Megszabadított Jeruzsálem) című műve volt. A szövevényes lovagtörténetekből könnyűszerrel emelhették ki a szerelmi szálakat - ez esetben Orlando szenvedélyét a gyönyörű, pogány Angelica iránt, illetve Armida, a szép varázslónő és a bűvkörébe vont Rinaldo epizódját -, hiszen már magukban a költeményekben is a keresztények és a hitetlenek közötti küzdelem inkább csupán alkalmas keretet adott a heves és érzelmes vágyak ábrázolásának, mintsem maga lett volna a tulajdonképpeni tárgy. Orlando, a keresztények legnagyobb hőse, aki - Achilleushoz hasonlatosan - egymaga képes eldönteni csaták végkimenetelét, társait é$ harcot odahagyva ered Angelica, elvesztett kedvese nyomába. Sok kaland és viszontagság után megleli őt, szíve választottja azonban a szaracén Medoroval lépett időközben nászra. Orlando fájdalmában eszét veszti; Astolfo hozza vissza a nemes lovag eszét a holdról, s az kigyógyulva a szerelemből, folytatja a pogányok elleni harcot. Mindkét eposz - elsősorban az emberi érzelmek ábrázolásának követendő példájaként - számos 16-18. századi alkotást inspirált. Egy-egy epizód festői megfogalmazása az írott szöveg hű interpretálásán alapult, és a kompozíció abban az esetben számított igazi sikerre, ha - túl az invención - kiállta az összevetést magával a költői művel.

3 Ettől az évszázados konvenciótól szakadt el Charles-Antoine Coypel, amikor ezeket a nagy hagyományú témákat az eddigiektől eltérően, más irányból közelítette meg: színpadi látványt transzponált a festőibe. Felfogásában annak a kornak ideája tükröződik, amely a színházat/operát - mint a legkülönfélébb és legnagyszerűbb műfajok ötvözetét - vallotta a par excellence művészetnek; amely nemcsak a költészetet, a muzsikát, a táncot, az éneket és a deklamációt, hanem a festészetet, az építészetet és a perspektíva tudományát is magába foglalta. A színház hatásától nem mentes a korszak szinte egyetlen alkotása sem. Coypel egészen sajátos helyet foglalt el ebben a szituációban. Egy személyben volt festő és színpadi szerző, irodalmi és színpadi témák kivételesen avatott megjelenítőjének tartották.

4 Az Operarészletek első, 1733-ban elkészült darabja a Roland volt, amely az opera TV. felvonásából a 4. jelenetet, azt a pillanatot eleveníti föl, amikor az Angelicába szerelmes Orlando csalódottságában az őrjöngésbe menekül. A képről 1737-ben Pierre-Louis Surugue rézmetszetet készített, s ennek forgalmazása a festőt és a művét egyaránt népszerűsítette, sőt, lehetővé tette a kompozíció széleskörű felhasználását más művességi ágakban. így alkalmazta egy ismeretlen párizsi legyezőkészítő, nem sokkal a metszet kibocsátását követően, az 1740 körüli években.

5 A legyezőlapon szökőkutas kertben játszódik a jelenet, a kert egyik fájának törzsén olvasható felirat - Rollan / cherche I angelique - ad kulcsot az ábrázolás azonosításához. A festés igencsak elnagyoltan követi előképét, annak csupán két legjellegzetesebb motívumát - az Angelica előtt térdrehulló Orlando figuráját a mellette heverő páncélsisakkal és pajzzsal, valamint a háttérben táncoló párt használva fel. A két főszereplő méltóságteljes attitűdje bájossá változott. Angelica kíséretének tagjai és az eseményt figyelő, népes és mozgalmas csoportokba rendezett, élénk mimikájú szereplők az átlagos legyezőképek csekély számú, szokványos alakjaivá redukálódtak. A hátlapon apró szigeten, urnával koronázott emlékműre, szerelmesét ölében tartó ifjú írja nevüket: an / gelique I et I medor. A bokrok mögül, felhők közül, tegezét diadalmasan magasra emelő Ámor kukucskál rájuk. A legyező akár színházi előadást felidéző emléktárgy is lehetett, Lully művei ugyanis szinte példátlanul hosszú ideig maradtak műsoron, illetve újra és újra színpadra állftot-