Takács Imre – Buzási Enikő – Jávor Anna – Mikó Árpád szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve, Művészettörténeti tanulmányok Mojzer Miklós hatvanadik születésnapjára (MNG Budapest, 1991)

GALAVICS Géza: A „képtelen Gödöllő" és más történetek (Három legenda Grassalkovich Antalról)

A „KÉPTELEN GÖDÖLLŐ" ÉS MÁS TÖRTÉNETEK (HÁROM LEGENDA GRASSALKOVICH ANTALRÓL) GALAVICS GÉZA Amikor Mária Terézia Grassalkovich Antal meghívására 1751 augusztusában Gödöllőn járt, úgy szól a fáma, nem győzte dicsérni a kastély szépségét. Pompás termeiről, díszes kápolnájáról, kitűnő színházáról és remek lovardájáról egyaránt a legnagyobb elismeréssel szólt. Hibát csak egy valamiben talált, s azt szóvá is tette vendéglátójának. „Nem gondolja, kedves Gróf - fordult Grassalkovichhoz, - hogy itt talán nincs elegendő kép?" „Valóban, ezt magam is észrevettem", válaszolta udvariasan a házigazda, majd hódolattal hozzátette: „de semmi képet sem ítéltem méltónak arra, hogy házamba kerüljön, míg királynőm arcképe nem díszíti kastélyomat". Mária Terézia kegyesen vette a gáláns választ s hazatérve - így mondja a történet - rögvest megküldte Bécsből saját és férje, Lotharingiai Ferenc képmását Gödöllőre. Ez volt az egyike azoknak a legendás történeteknek, amelyek a 18. század egyik legjelesebb hazai mecénásáról a királynői látogatás után még a következő században is elevenen éltek, s amelyeket azután a század vége felé többen is lejegyeztek. Egy másik história szerint Grassalkovich azzal kívánta meglepni már az érkezéskor Mária Teréziát, hogy Pesttől Gödöllőig az országutat sóval szóratta be, s a nyár közepén a királynőt hatlovas csengős szánkó röpítette a kastélyba. Ismert volt egy harmadik történet is, s ez arról szólt, hogy a hajdani pécsi diák, Grassalkovich, aki olyan szegény volt, hogy a kapucinusok konyhájáról kapott ebédet s azt cserépbögrékben hordta haza, e bögréket mindvégig megőrizte s azokat látogatásakor Mária Teréziának is megmutatta. Számon tartották, hogy a királynő meghatottan dicsérte vendéglátója alázatosságát, de azt is, hogy Grassalkovich a három cserépbögrét aranyfoglalatba tétette és egy remekművű asztaldísz koronájának tette meg.

1 Mindhárom történet tehát Mária Terézia gödöllői látogatásáról, egy különleges ritka királyi kegyről szól, amelynek alig-alig akadt párja korábbi Habsburg uralkodóink idejében, s amely Mária Terézia uralkodása alatt sem volt gyakori. Pozsonyban és környékén a királynő többször is megfordult, különösen mikor leánya, Mária Krisztina és veje, Abert herceg, magyarország helytartója is ott laktak. De az 175 l-es gödöllőin kívül csak váci és eszterházai látogatásait emlegették. Vácon Migazzi Kristóf bécsi érsek és váci püspök meghívásának tett eleget. Eszterházán pedig Esterházy (Fényes) Miklós volt a vendéglátója. S aligha véletlen, hogy ezekről a látogatásokról is legendák születtek. Mindig különleges ünnep volt tehát Mária Terézia látogatása s a vendéglátók a barokk ünnepek minden fényével és pompájával igyekeztek a vendég, önmaguk és a résztvevők számára a királynői vizitet felejthetetlenné és emlékezetessé tenni. Ezeket a látogatásokat egy világ választotta el fiának és utódjának, II. Józsefnek hivatásos utazókon is tűltevő országjárásaitól. A császár ugyanis mélyen megvetette az effajta hódoló ünnepléseket, széles ívben elkerülte a főrangú kastélyokat.

2 A királynői látogatásokat kísérő legendák azonban nemcsak Mária Teréziáról szólnak, hanem a vendéglátókról is. Arról a néhány, a magyar nemesi társadalom csúcsán helyet foglaló kiválasztottról, akik rangjuknál, gazdagságuknál fogva, cseppet sem mellesleg, koruk legjelentősebb magyarországi mecénásai közé tartoztak. Ennek megfelelően kellett tehát fogadniok királynőjüket is. S itt nem annyira a váci diadalkapura, Canevale alkotására gondolunk, amellyel Migazzi várta Mária Teréziát, hanem inkább arra, hogy a királynő fogadása maga is „műalkotás" volt. Változó helyszíneken zajló barokk ünnepek sorozata, bevonulások és lakomák, színházi előadások és felvonulások, népünnepélyek és tűzijátékok mind-mind több száz vagy több ezer embert megmozgató eseménysora. Ám ha ilyenféleképpen gazdag és változatos lehetett egy királynői látogatás Magyarországon, akkor érdemes-e egyáltalán figyelni a három Grassalkovich-legendára? kérdezhető egy szigorúbb művészettörténet nézőpontjából. S még az is hozzáfűzhető, vajon mindössze ennyit őrzött volna meg a szájhagyomány emlékezete? Vagy egyáltalán kiállják-e ezek a történetek a forráskritika próbáját? - Kételkedni természetesen jogos, sőt kötelező. Okunk is akad rá. A fejedelmi vendég nyári szánkáztatásához sóval beszórt út legendás esete például a nemzetközi legendakincs francia eredetű, kedvelt vándormotfvuma, s tudós elemzők akár a nemzetközi mesekatalógusban (AarneThomson) megadott számát is kikereshetik.

4 Ám hogy ez a legenda mennyire népszerű volt, azt mi sem mutatja jobban, mint hogy Mária Terézia eszterházai látogatásáról is ez terjedt el. Gyerekkorom máig élő emlékeként, Eszterházától néhány faluval arrébb, magam is így hallottam. Azt hiszem azonban e történetek végülis nem arról, vagy nem igazán csak arról szólnak, amit valójában elme-