Takács Imre – Buzási Enikő – Jávor Anna – Mikó Árpád szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve, Művészettörténeti tanulmányok Mojzer Miklós hatvanadik születésnapjára (MNG Budapest, 1991)

GALAVICS Géza: A „képtelen Gödöllő" és más történetek (Három legenda Grassalkovich Antalról)

sélnek. Még akkor sem, ha esetleg tényleg így történtek. Mert a legendákhoz nem egyszer hitelesítő „tanú" is akad. Grassalkovich nevezetes cserépbögréiről például úgy tud­ták, hogy a történetíró Fessier Ignác, aki pályáját kapuci­nus barátként Máriabesnyőn kezdte, 1775 táján még látta az aranyba foglalt cserepekkel ékes asztaldíszt a gödöllői kastélyban. Hitelesnek akar látszani a Mária Terézia és Lotharingiai Ferenc Gödöllőre ajándékozott portréiról szóló történet is, ahol a képekről azt is számon tartották, hogy azokat a neves pasztellfestő, a genfi Jean Etienne Liotard festette, s a múlt században már egy pesti magán­gyűjtő féltve őrzött darabjai voltak. 5 Akár igaz a legendák­nak ez a része, akár nem, jelentésük, értelmük minden­képpen több annál, mint amiről szólnak. Több is és keve­sebb is. Mert e legendáknak nem igazán a „tényanyaga" fontos s nem is történeti „igazsága" vagy „kitaláltsága" az érdekes, hanem maga a legenda léte és létrejötte, s még­inkább az a „valami", ami a legenda szülője és elindítója volt. S ez ritkán azonos a legendában elmesélt történettel. A cserépbögrék és a nyári szánkázás legendája is való­jában ugyanarról beszél, Grassalkovich Antal páratlan kar­rierjéről, amelyet akár legendásnak is mondhatnánk, annyira alig akadt párja a barokk kori Magyarországon. A 18. szá­zadból senki sincs, akinek meredek pályaíve az övéhez len­ne hasonlítható, s a 17. századból is csak egy - Esterházy Miklósé, a nádoré, ók ketten voltak azok akik szegény, vagyontalan nemesifjúból néhány évtized alatt az ország leg­gazdagabb birtokosai s legbefolyásosabb politikusai közé emelkedtek, s akiket a királyi kegy grófi, fiaikat pedig már hercegi címmel tisztelt meg. Noha kiemelkedésük útja és módja különböző volt, sorsuknak közös vonása az is, hogy a bécsi udvarban úgy számították óket a Habsburg-ház leghűségesebb hívei közé, hogy közben egyként bírták osz­tályuk, a magyar főnemesség bizalmát is. Elfogadták poli­tikai kezdeményező és vezető szerepüket, s amint gyerme­keik össze házasod ása mutatja, őket magukat is befogad­ták. A legendafüzér e két darabja Grassalkovich karrierjé­nek két végpontját tűzi ki. A kapucinus barátok alamizs­náján tartott szegény ifjúét az egyik pontnál, s az akár nyá­ri hóesést is varázsolni képes, hihetetlen gazdagság birtok­lását a másiknál. Hogy a két végpont között valójában mi is történt, arról nemigen tesznek említést a legendák Nem szólnak arról, hogy a töröktől felszabadított s a Rákóczi szabadságharc után megbékélt Magyarországon a fiatal kincstári ügyész hogyan ismerte fel, hogy a kincstár - és saját - érdekei szem előtt tartásával mekkora tér nyílik előtte a vagyonszerzésre; s arról sem, hogy hogyan lett püspökök és szerzetesrendek ügyvédje, hogy miként ka­pott a kincstártól százalékot s máskor elővásárlási jogot a felkutatott „gazdátlan" javakra, s hogy feleségül vette a Kamara elnökének lányát, kölcsönt vett fel és kölcsönzött, hogy vett, eladott és cserélt birtokokat és birtokrészeket. Miközben egyre feljebb lépett a társadalmi rangsorban: ki­rályi jogügyi igazgató, királyi szemétynök, előbb báró, majd gróf, végül a Magyar Kamara nagybefolyású elnöke, a ma­gyarországi kincstár hitel- és pénzügyleteinek kezelője s mindemellett koronaőr is. A bécsi udvar vezető gazdasági köreiben kifejezetten pénzügyi tehetségnek tartották, s ér­demeit Mária Terézia a Szent István-rend adományozásá­val is honorálta. 6 Mindezeket azonban a legendakör nem részletezi, a fel­emelkedés egyes állomásait nem követi, minthogy nem ilyen a legendák természete. Az fv, amely e legendák által kijelölt két pont között feszül, valójában így látványos. Mert széles ívű és egyúttal magasra ívelő is. Olyannyira, hogy tán össze is roskadna, vagy legalábbis kísértene an­nak veszélye, ha nem tartaná középen egy igen erős tartó­pillér, a keresztényi alázaté. Az, amelyet a Grassalkovich­legendárium a gróf ünnepi asztalára állított cserépbögrék motívumával őrzött meg. S ebben a vonatkozásban a le­genda bizonyosan igazat mondott. A fiatal Grassalkovichot ugyanis még az ellenreformáció kései, már diadalmas hulláma bocsájtotta útjára a 18. szá­zad elején, tanárai azonban még a 17. század neveltjei vol­tak. Magasra emelkedését bizonyos, hogy az égiek őt bő­ven elárasztó kegyelmének is köszönhette, amihez ő a mérleg másik serpenyőjébe csupán a keresztény alázat ­néha kissé lebegőnek tetsző - morális ellensúlyát helyez­hette. S melléje azokat a gesztusokat is, amelyek már me­cénási pályájából olvashatók ki. így pl. azt, hogy kastélya­iban, Gödöllőn és Pozsonyban egyaránt, a kastélykápol­náknak a méreteket és a funkciót illetően is megkülönböz­tetett fontosságot juttatott. Ezeket mindkét helyen na­gyobbra építtette, mint a hazai kastélyokban általában szo­kás volt, s egyiket sem csupán önmaga ős szűkebb háza­népe használatára szánta, hanem „ad majorem Dei glóri­ám" „capella publica"-nak rendelte. E tisztelgő kötet egy másik írásában Dávid Ferenc a Grassalkovich életmű egyik lényegi vonását ismerte fel abban, hogy a gróf oltár-állítá­sai és egyházi alapításai olyan jeles cselekedetek, amelyek­kel életútjának legjelentősebb állomásait kívánta mintegy megszentelni. 7 Az életvitel, a vallásosság és a mecenatúra ilyen típusú összefonódása számomra a 17. századot idézi, s abban is legfőképpen Esterházy Pál nádort (a Grassal­kovich-párhuzamként említett Miklós nádor fiát), aki rang­emelkedéseit hasonló gesztusokkal kísérte. 8 Úgy vélem, hogy a kapucinusok máriabesnyői letelepítése, templomuk és kolostoruk megépítése, a családi kripta ottani kialakítá­sa, ugyanezzel a gondolatkörrel rokon. Bár vannak jelei annak, hogy Grassalkovich kezdetben a pálosokat kívánta Máriabesnyőn letelepíteni, de végülis a kapucinusok mel­lett döntött. S úgy tűnik, aligha véletlen, hogy a pompát és fényűzést leginkább megvető kapucinus rendet válasz­totta. Nekik és általuk kívánta tartozását ős háláját leróni; s ha majd mindeme gazdagságot végleg itt kell hagynia, náluk akart majd örökre megpihenni is. Döntősében bizo­nyára befolyásolta őt az a megtisztelő párhuzam is, hogy királyainak, kiknek rangját és felemelkedését köszönhette, utolsó útja szintén a kapucinusokhoz vezetett. 9 A harmadik Grassalkovich-legenda, a „képtelen Gödöl­lő" -ről szóló, a másik kettőtől eltérő karakterű. Nem kar­rier- és gazdagságjelző, mint azok, hanem Grassalkovich mecénási karakterét jellemzi. Mivel a történet oly lecsi­szolt és kerek, s mivel benne egy árnyalt, a különböző ba­rokk művészeti ágak egymáshoz való viszonyát érzékelő

Next

/
Thumbnails
Contents