Takács Imre – Buzási Enikő – Jávor Anna – Mikó Árpád szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve, Művészettörténeti tanulmányok Mojzer Miklós hatvanadik születésnapjára (MNG Budapest, 1991)

SZILÁGYI András: Két királyi ajándék az Esterházy család kincstárában

hogy a Miklós nádorral ez alkalommal folytatott megbeszélésein a lengyel legátus szükségképp azoknak a korábbi tárgyalásoknak a fonalát kellett, hogy ismét felvegye, amelyeket az elóző év őszén János Kázmér kezdeményezett ugyanott, Kismartonban. Nem véletlen tehát, hogy a díszes násfás serleg annak a Kázmér hercegnek a személyes ajándékaként került átadásra, akinek a korábbi tervei, elképzelései ezúttal, 1644 februárjában kellett, hogy egyeztetett, konkrét formát öltsenek. Mindezek alapján megállapítható, hogy a nagyértékű, különleges ajándék megválasztását, s átadását nem valamilyen konvencionális gesztusnak, hanem ellenkezőleg, alaposan megfontolt diplomáciai lépésnek kell tekintenünk, olyan lépésnek tehát, amely mögött egyértelműen körvonalazódó, határozott politikai elgondolás húzódik meg. A nevezetes násfás serleggel kapcsolatban, az elmondottakon túl, további izgalmas, bár nem könnyen megválaszolható kérdések is felmerülnek. Datálását és az attribúciót illetően különböző, s meglehetősen eltérő vélemények láttak eddig napvilágot.

12 Abban azonban egyetértenek a kutatók, hogy a művet a kiemelkedő kvalitású applikált ékszerek - násfák és boglárok - páratlanul gazdag együttese teszi jelentőssé, továbbá, hogy ez utóbbiak más műhelyből származnak, s jóval korábbiak, mint maga a serleg. E kérdésben legutóbb Rudolf Distelberger foglalt állást, s egyszersmind egy hipotézist is felállított az ékszerek származására, eredeti rendeltetésére, s készítőjük személyére vonatkozóan.

13 A nagyérdemű osztrák kutató, a stíluskritika módszerét követve, az ékszer-együttes domináns darabjainak, a ronde bosse zománcos puttó- és állatfigurákkal díszített nyolc nagyméretű násfának a széles körű, összehasonlító vizsgálata alapján fogalmazza meg véleményét. Szerinte ez utóbbiak a manierista ötvösművészet egyik legkitűnőbb mesterének, a brüsszeli születésű Jan Vermeyennek (1559 előtt - 1606) tulajdoníthatók, s az ő bécsi tartózkodását követő, késői korszakából származnak, azokból az 1600 és 1606 közötti évekből tehát, amikor II. Rudolf udvari ötvöseként Prágában tevékenykedett. Kifejti továbbá, hogy az említett függő ékszerek (násfák) eredetileg egy nagyméretű nyaklánc felfűzött-applikált díszei voltak, s ez utóbbi mű azonosítására is kísérletet tesz: egy 1619. évi forrás - II. Mátyás hagyatéki inventáriuma - egyik tételében véli megtalálni annak első, s ez idő szerint egyetlen írásos említését. E hipotézis feltétlenül megfontolandónak, az attribúció éppenséggel meggyőzőnek tűnik, csupán a datálással szemben lehetnek fenntartásaink. Vermeyen oeuvre-jének, működése bécsi éveiből származó, hiteles műveinek tanúsága szerint, úgy véljük, tágabb időhatárral kell számolnunk. Ily módon nem zárható ki az a lehetőség, miszerint az eredeti mű - egy függő ékszerekkel dúsan díszített, bő nyaklánc - az 1580 és 1600 közötti években, tehát Bécsben készült. Ami pedig a szóba jöhető, esetlegesen e műre vonatkozó írott forrásokat illeti, véleményünk szerint szerencsésebb, ha azokat más körben - nem a Habsburg uralkodók kincstárának összeírásai között - keressük. Azzal természetesen nem áltathatjuk magunkat, hogy valamiféle tervszerű, módszeres kutatás során valaha is olyan adatokra bukkanunk, amelyek minden kérdést megvilágítanak, s minden kételyt eloszlatnak. Ennek ellenére megengedhető talán, hogy a történet szálait tovább fűzzük, s ily módon kísérletet tegyünk arra, hogy az előzményeket, s a jeles ékszer-együttes készítésének körülményeit rekonstruáljuk. Úgy véljük ugyanis, hogy a magyar-lengyel - pontosabban az erdélyi-lengyel - kapcsolatok 16. századi históriájának egy nevezetes, ismert eseménye, feltételesen bár, de összefüggésbe hozható a tárgyunkkal, e pompás ékszer-garnitúra keletkezésével, s történetének korai szakaszával. 1583. június 12-én Krakkóban, Báthory István lengyel király udvarában fényes ünnepség zajlik: a nagytekintélyű Jan Zamoyski kancellár (1542-1605) tartja esküvőjét Báthory Grizeldisszel, a korábbi erdélyi fejedelem, Báthory Kristóf (1530-1581) leányával. A menyegzői lakomáról, az ott elhangzott dikciókról, továbbá az ez alkalommal a város főterén megtartott ünnepi felvonulásokról, s színpadi látványosságokról egykorú, latin nyelvű szépirodalmi alkotás tudósít.

14 Számunkra azonban ezúttal fontosabb az a sajnos, töredékes - forrás, amely a kézfogó előzményeiről ad hírt. Az év április 20-án, tizenkét nappal azelőtt, hogy Grizeldisz és népes kísérete Gyulafehérvárról Krakkóba indul, az erdélyi kancellár, Kovacsóczy Farkas részletes jelentésben tájékoztatja Báthory Istvánt arról, miként sikerült a menyasszony kelengyéjét összeállítania. Ebből megtudható, hogy a kelengye Krakkóban fog majd kiegészülni, a menyasszonyt ugyanis „ő nagysága" - maga a király - fogja bizonyos, Bécsből szerzett „nyakbevetőkkel, függőkkel, kézrevalókkal, s nyakraszorítókkal" felékesíteni.

15 öt évvel ezután, 1588-ból származik egy igencsak figyelemreméltó adat. Az év őszén Báthory Grizeldisz, aki urának társaságában épp egy Lublinban megtartandó menyegzőre készül, afelől intézkedik, hogy a királyi kancellária kincstárából bizonyos ruhái és ékszerei kivétessenek. Ez utóbbiak egyike egy aranylánc nyolc függővel, melyek „rubinokkal, gyémántokkal és gyöngyökkel díszítettek".

16 Ugyancsak fontosak számunkra azok a különböző forrásokból származó feljegyzések, amelyek a további, a Báthory Grizeldisz korai halálát (1590 eleje) követő fejleményekre derítenek fényt. Ezekből megtudható, hogy Grizeldisz bátyja, Báthory Zsigmond (1572-1613), az időközben - 1588 óta - immár teljhatalmúvá lett, s uralkodói jogait gyakorló erdélyi fejedelem több ízben tesz kísérletet arra, hogy Zamoyski kancellártól - legátusai útján - visszaszerezze azokat a nagyértékű ékszereket, melyek húga menyasszonyi hozományát képezték. Az adatok - Bethlen Farkas Erdélyi történetének egy részlete, Gyulafi Lestárnak, Báthory Zsigmond követének feljegyzései, valamint a Bocskay Istvánnak és Csáki Istvánnak adott követutasítások

17 - egyértelműen arra utalnak, hogy Báthory Zsigmond nem tudott e szándékának - 1592-ben, s az azt követő években immár követelésének - érvényt szerezni; az ékszerek a lengyel királyi kancellária birtokába kerültek, s a jelek szerint ott is maradtak.