Takács Imre – Buzási Enikő – Jávor Anna – Mikó Árpád szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve, Művészettörténeti tanulmányok Mojzer Miklós hatvanadik születésnapjára (MNG Budapest, 1991)

SZILÁGYI András: Két királyi ajándék az Esterházy család kincstárában

Mindezek az adatok természetesen nem perdöntők, korántsem bizonyító erejűek. Ahhoz azonban, úgy véljük, elegendők, hogy egy megfontolásra érdemes hipotézis alapjául szolgáljanak. Ha 1583 áprilisában, unokahúga hozományának - s pompázatos esküvői viseletének - kiegészítése tárgyában maga a lengyel király, Báthory István intézkedik, éspedig oly módon, hogy Bécsből hozat ékszereket, akkor feltételezhető, hogy ágensei e megrendeléssel a korszak egyik legkitűnőbb ötvösét, az az idő szerint Bécsben tevékenykedő Jan Vermeyent keresik fel, s őt bízzák meg a kívánt művek elkészítésével. Ha pedig a szóban forgó, a nevezetes násfás serleget díszítő ékszerek, stfluskritikai alapon, Jan Vermeyennek tulajdoníthatók, akkor elképzelhetőnek, sőt, igencsak kézenfekvőnek tűnik egy lehetőség. Eszerint e közel hatvan éwel korábbi ékszer-garnitúra egyes darabjai azok, amelyek 1643-1644 telén, az Esterházy Anna Juliannának szánt nászajándék - az inventáriumokban említett, s szerencsés módon fennmaradt „násfás serleg" - felékesítése céljából, másodlagosan felhasználásra kerültek. Márpedig ez csakis a lengyel királyi család valamely tagjának - nevezetesen János Kázmér herceg, esetleg IV. Ulászló király - rendelkezése nyomán történhetett; erre utalnak legalábbis azok az adatok, amelyek az ékszerek későbbi, 1590 utáni sorsát felvillantják. Bizonyára ez ad magyarázatot az Esterházy Pál-féle, latin nyelvű kincstár-jegyzék leírásában szereplő, s a tárgyon ma is látható címerek megjelenésére. A serlegre applikált nyolc nagyméretű függő ékszer - násfa - közül ugyanis kettőn címeres intagliók tűnnek fel, éspedig azoknak a kombinált címereknek a vésett ábrázolásai, amelyeket a Wasa-dinasztiából származott lengyel királyok használtak. Az ékszerek eredetére vonatkozó, s a fentiekben vázolt hipotézist egy további körülmény is alátámasztja. Királlyá választása idején, 1576-ban majd az azt követő években is, Báthory Istvánnak, az általa képviselt politikának a lengyel főrendek körében a nagyhatalmú kancellár, Jan Zamoyski volt a legbefolyásosabb támogatója. Nem meglepő tehát az, amit a források egyértelműen igazolnak, hogy tudniillik Zamoyski kancellár és Báthory Grizeldisz házasságkötését maga a király, a menyasszony nagybátyja kezdeményezte, és szorgalmazta. Bizonyos továbbá - az egykorú történetírók sem hagynak kétséget felőle -, hogy a kézfogó jól illeszkedik távlati politikai céljai közé, s azok megvalósításához - a kortársak egyöntetű véleménye szerint - jelentősen hozzájárulhat. Nevezetesen Báthory Istvánnak a trónutódlással kapcsolatos szándékáról van szó. Az uralkodónak dédelgetett terve volt ugyanis, hogy majdan unokaöccse, Báthory Kristóf fia, Báthory Boldizsár kövesse őt a lengyel trónon. Látnia kellett ugyanakkor, hogy Lengyelország rendjei igencsak mérsékelt lelkesedést mutatnak eme elképzelés iránt, sőt, éppenséggel vonakodnak elfogadni azt. Báthory István okkal vélhette tehát, hogy távlati tervéhez nem csupán hathatós, de immár „elkötelezett" támogatóra is talál Zamoyski kancellár személyében, aki, e házasságkötés révén, a designált trónörökös - pontosabban trónkövetelő - közeli rokona - sógora - lesz. Báthory István számára kétségkívül alapvetően fontos volt, hogy az esküvő alkalmával a menyasszony minél kedvezőbb benyomást keltsen, s minél előnyösebb megítélés alá essen az egybegyűlt lengyel főrendek körében. Nem véletlen tehát, hogy figyelme az ünnepség megannyi részletére, külsőségeire - egyebek között Grizeldisz kelengyéjére, ünnepi öltözékére is - kiterjedt. Mindezekkel a tényekkel és megfontolásokkal igencsak összeegyeztethető, hogy a király által Bécsben rendelt ékszereket nem kisebb mesternek, mint Jan Vermeyennek tulajdonítsuk, továbbá, hogy azokat a szóban forgó darabokkal, azaz a nevezetes násfás serleg díszeivel azonosítsuk. Végezetül érdemes röviden visszatérnünk az 1644. évi kismartoni eseményekhez, s azokkal kapcsolatban egy tanulságosnak látszó összevetést tennünk. Akkor, az év februárjában Lengyelország királyát, mint tudjuk, az Európaszerte hírneves és tekintélyes Adam Kazanowski képvielte, s egy olyan menyasszonyi ajándékot nyújtott át a magyar nádor leányának, amely a művészi, az anyagi, s - úgy véljük - a történeti érték tekintetében egyaránt kiemelkedő. Pontosan egy éwel azelőtt, 1643. február 3-án egy hasonló, s semmivel sem kisebb jelentőségű esemény zajlott éspedig Gyulafehérváron. Az erdélyi fejedelem fia és designált utóda, II. Rákóczy György (1621-1660) tartotta kézfogóját az egykori fejedelmi család tagjával, nagyhírű történeti személyiségek leszármazottjával, Báthory Zsófiával.

18 Közismertek a menyasszony családjának Lengyelországi kapcsolatai.

19 Azok ismeretében, főként pedig annak alapján, hogy ez utóbbi a Báthory-név viselője volt, arra gondolhatnánk, hogy a varsói udvar egy magasrangú, illusztris személyiséget, s az alkalomhoz illő, igencsak értékes nászajándékot küldött Gyulafehérvárra. Az ismert tények azonban ezt az indokoltnak tűnő előfeltevést nem támogatják, ellenkezőleg, inkább cáfolják. IV. Ulászló képviseletében népes küldöttség vonult Erdélybe, s jelent meg a fejedelmi rezidencián, ám ezt a követséget az a Jerzy Ballaban vezette, akiről nevén kívül jószerint semmit nem tudhatunk, s aki bizonyosan nem tartozott a lengyel udvar befolyásos köreihez, a varsói politika irányítói közé semmiképp. Ami pedig a királyi nászajándékot illeti - egy nagyméretű aranyozott ezüstserlegről és egy díszes számszeríjról van szó a források szerint

20 -, az inkább tekinthető konvencionálisnak, semmint különösebben kitüntetőnek. Mindez megfelel ugyan a diplomáciai érintkezések protokolláris előírásainak, jól látható ugyanakkor, hogy lényeges különbség mutatkozik a gyulafehérvári, s az egy éwel későbbi kismartoni ajándék- és követküldés között. Kézenfekvőnek, részletező okfejtés nélkül is evidensnek tűnik az ebből adódó konklúzió, ám óvakodnunk kell attól, hogy messzemenő, túlzottan általános következtetést vonjunk le e két prokolláris esemény kapcsán. Aaposan tévednénk ugyanis, ha - az effajta diplomáciai lépések hátterének, s motívumainak ismeretében - a fentiek alapján úgy vélnénk, hogy ekkor, az 1640-es évek első felében a varsói udvar jelentősebb, az európai politikában számottevőbb tényezőnek tekintette volna a királyi Magyarországot, mint az erdélyi fejedelemséget. A Wasa-uralkodók udvarában bizonyosan tudtak azokról az egyezményekről, szövetségekről - alkalmasint tartalmukat is ismerhették -, amelyek Erdélyt az európai protestáns uralkodókhoz, fe-