Takács Imre – Buzási Enikő – Jávor Anna – Mikó Árpád szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve, Művészettörténeti tanulmányok Mojzer Miklós hatvanadik születésnapjára (MNG Budapest, 1991)

BUZÁSI Enikő: III. Ferdinánd mint magyar király (Justus Sustermans ismeretlen műve az egykori Leganés gyűjteményből)

nek akár mércéje is lehetne az a szokatlan mértékű tárgyilagosság, amellyel a festő" a nemrégiben lezajlott ceremónia tárgyi résztvevőit láttatja. S nem csupán a nemes anyagokból készült díszes öltözetet és kardot, de az asztalra helyezett királyi koronát is, amelynek a valódival részleteiben is pontosan egyező mását adja (9. kép). Azt kell mondjuk, hogy a korban rendhagyó módon. Ez a koronaábrázolás ugyanis nem követi a Révay Péter koronaőr által a magyar szent koronáról írt tudós értekezésben alig több, mint egy évtizeddel azelőtt megjelent metszetet (11. kép). Márpedig az, a korona részletes leírással is „hitelesített" „igaz másaként" több, mint másfél évszázadon át valamennyi koronaábrázolás archetípusául szolgált.

21 Mindemellett a Révay-féle ábrázolást - meh/et, akárcsak IIL Ferdinánd portréját, az augsburgi Wolfgang Kilian metszett rézbe - csupán akkori értelemben mondhatjuk hitelesnek, mivel a koronának meglehetősen idealizált képét nyújtja. Az előképet adó Révay jobban kötődött ugyanis a koronával kapcsolatos egykorú képzetekhez és aktuális politikai gondolatokhoz, mint magához a valóságos tárgyhoz. Az akkori felfogásnak megfelelően a koronában azt a szinte misztikus hatalommal felruházott jelképet látta, amely létében egyesíti a múltat és a jelent, kapcsolja össze Szent István személyét a koronát viselő későbbi utódokkal, köztük a Habsburg királyokkal. Mindezt szabályos emblematikus programmá kerekítve foglalja össze az elmélkedést kísérő metszet, amely a korona díszítésében nemcsak Krisztus és az apostolok alakjait örökíti meg, de a hivatalos Habsburg ikonográfiát követve egy, a bizánci korona abroncsába illesztett éremsorban az akkori uralkodó dinasztikus elődeinek portréit is feltünteti. Révay képpé komponált korona-interpretációja abban is következetes, hogy ebbe a sorba, a leírásban „keresztény királyokként" emlegetett uralkodók körébe illesztette be - középre - a könyvet és bárdot tartó Mátyás apostol alakját, tisztelgőn jelenítve meg általa a korona akkori tulajdonosát, II. Mátyást. A Ferdinánd-portrén szereplő korona-kép nemcsak abban különbözik a metszettől, hogy mentes az effajta allúzióktól, de abban is, hogy dekoratív részleteiben is tárgyszerűen pontos. A részlethűség oly szembetűnő, hogy annak alapján elvethetjük azt a feltevést is, hogy netán a lehetséges másik előképet, a Fugger-krónikában fennmaradt 16. századi ábrázolást követi

23 (12. kép). Ez, jóllehet a Révay-féle metszettel szemben feltünteti a korona abroncsán az ékkövek és a figurális rekeszzománc lemezek váltakozását, azonban az „à jour" zománc csúcsdíszeket a pikkelydíszítés helyett stilizált, leveles-virágos ornamentikával látja el, továbbá kettő kivételével elhagyja a csúcsdíszekre illesztett ékköveket is. A Ferdinánd-képmás koronaábrázolása mindeme dekoratív részletekben is híven követi az eredetit. Mi több, az elölnézetből megörökített tárgyon az abroncs nagyméretű drágakövei is azonosíthatók, a félköríves lemez Pantokratór-alakja körül pedig kivehetők a Krisztus monogram köralakú foltjai. S még egy megfigyelés, melynek szakmai értékelése sem itt, sem másutt nem lehet feladatom: a corona latina keresztpántja a képen hosszabb, mint mai formájában. A Pantokratór-lemez fölött - amely a festményen a félköríves csúcsdíszekkel azonos nagyságú - a két apostolfigura ugyanis teljes egészében látszik. A kép így esetleg még azt a teljesebb állapotot mutatja, amelyet a szakirodalom is feltételezett.

24 Az ábrázolás mindemellett feltűnő mértékben színhelyes, a „pikkelymintázatú" csúcsdíszek sötétzöldje, a corona latina pántjait keretelő gyöngyök és ékkövek piros-fehér váltakozása, de a rekeszzománc figurák színezésének egybemosódó szürkés tónusa is az eredetit idézi. Bármennyire merész is a feltételezés - önmagában és a kor metszetekre támaszkodó festői gyakorlatát ismerve is -, a gondos összehasonlítás alapján azt kell mondjuk, a festményen ábrázolt korona magát az eredeti felségjelvényt követi (10. kép). Hivatalos megrendelés esetében szinte zavarba ejtő igény egy akkori festő részéről, hogy a tárgyi hitelességnek ilyen fokon kívánjon eleget tenni. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a korona mint nem „nyilvános" tárgy, csupán a koronázás alkalmával volt látható és hozzáférhető.

25 Vélhetően a festő számára is. Ezért a Caraffa-féle leírással azonosítható koronázási viselet mellett, a korona hiteles ábrázolása nyújtja a kép datálásában az egyik támpontot, miszerint a portré az eseményhez kapcsolódóan készülhetett, azt nem sokkal követve, valószínűleg 1626-ban. A másikat a kép feltételezhető megrendelője, Leganés márki, aki a spanyol követ társaságában talán személyesen is jelen volt a koronázáson. Habár nevét nem említik az országgyűlésről és a ceremóniáról szóló források, tagja lehetett annak a követségnek, amellyel a spanyol udvar a tervezett házasság előkészítése miatt a királyválasztáson és a koronázáson képviseltette magát. Később része volt ugyanis az ifjú uralkodó és Mária infánsnő házassági szerződése körüli hivatalos teendőkben a házasság ünnepélyes kihirdetésekor, amelyre a koronázást követően nem sokkal, 1626 május 31-én került sor Madridban.

26 A kép első tulajdonosa ugyanis kora egyik legjelesebb spanyol műgyűjtője, Leganés márki volt, azaz Don Diego Messia, a király első miniszterének, Olivares grófnak rokona és pártfogoltja, akit FV. Fülöp 1627-ben már mintjelentős beosztású udvari embert emelt nemesi rangra. A portré dokumentáltan az egykori Leganés-gyűjteményből származik: annak a márki halálakor, 1655-ben felvett leltára a képet rövid, de azonosítható leírással a 475-ös számon tünteti fel. A szám a festményen az asztalt borító drapéria alján olvasható, egy eddig még fel nem oldott későbbi gyűjteményi jelzés (45.V.M) közelében. A leltár következő tétele a „magyar királyné" - ma még azonosítatlan - képmása, melyről nem zárható ki azonban, hogy párja volt Ferdinánd portréjának.

29 Leganés képtára, amely a leltár szerint több mint 1330, jobbára 17. századi flamand művet tartalmazott, spanyol területen az egyik legtekintélyesebb volt a maga korában, melyhez fogható akkor csupán a királyi gyűjtemény volt. Noha a kutatók szerint kvalitása meglehetősen ingadozott, a jelesebb kortárs flamand festők - Anthonis van Dyck, Jacob Jordaens, Gaspar de Crayer, Jan Brueghel, Gerard Seghers, Frans Snyders, Paul de Vos, Peeter Snayers több mint tíz alkotással voltak képviselve, míg Rubenstől, akinek a márki őszinte csodálója volt, harmincnál több művet is magáénak mondhatott.

31 Leganés érdeklődésé-