Takács Imre – Buzási Enikő – Jávor Anna – Mikó Árpád szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve, Művészettörténeti tanulmányok Mojzer Miklós hatvanadik születésnapjára (MNG Budapest, 1991)

BUZÁSI Enikő: III. Ferdinánd mint magyar király (Justus Sustermans ismeretlen műve az egykori Leganés gyűjteményből)

a megrendelő, Esterházy Imre, Magyarország prímása a magyar (fő)nemesség képviselőjeként is, magyar ruhás Szent Márton képében gyakorol könyörületességet. És ha a magyar viselet jelentésváltozatait azon az úton követjük tovább, melyen előttünk maga az ünnepelt járt,

16 akkor a magyar öltözetű lovas szentből az öntudatos mecénás egy kevésbé keresztényi szándékát is kiolvashatjuk. E szándékban pedig nyoma sincs tiszteletnek, vagy éppenséggel hódolatnak. Ezek pedig annyiban is indokoltak lennének, amennyiben e „theatrum sacrum" harmadik - láthatatlan, vagy inkább alkalmi - szereplője maga az uralkodó, aki a jelenetben „csupán" koronázásakor vett részt. Ám a szituáció épp ilyen alkalmakra komponált. Az oltár előtt térdet hajtó király és a nemesi külsejét jelként viselő Szent Márton személyében ekkor ugyanis felcserélődnek a szerepek. A mecénás főúr, aki a jelenetet azáltal is értelmezte, hogy a szentet önnön vonásaival állította ebbe a megjelenítő szerepbe, nemigen hagy kétséget afelől, hogy a koronázás színhelyén magasodó nemesi származású lovasban - aki így kettős mivoltában is nemes - a királyválasztás jogától megfosztott nemesség (= ország) méltóságát kívánta visszaadni. A jogfosztottság csupán emberöltőnyi, mégis a főoltár jelmezes programja már vágykép és emlékezet is egyszerre. Az oltár fent idézett legújabb interpretációja külön kitér arra, hogy Szent Márton a megosztott köpeny helyett „nemzeti viselete" egy darabját, dolmányát ajánlja fel a koldus képében megjelent Krisztusnak.

17 Vajon túl messzire megyünk a mű eredeti szándékától, ha a magyar viselet eddig vázolt egykorú jelentését véve alapul (és kapcsolódva az említett tanulmány nemzeti emlékmű értelmezéséhez) a jelenetben egy általánosabb érvényű, nemzeti tartalmú felajánlás-gondolatot is feltételezünk? Talán nem adható határozott válasz erre, bizonyos azonban, hogy a magyar nemesi viselethez itt is, miként a korábban jelzett protokoll-helyzetekben, egy általánosabb értelmezés, egy köznyelvként használt és értett jelentés is társult. A történelem különös fintora, hogy épp a Habsburg uralkodók különböző alkalmakhoz kötődő reprezentációja volt az az indikátor, amely a 17. század első évtizedeiben a magyar viseletet - érzékelve benne az egyértelműen elkülönülőt és megkülönböztetőt -, egy saját jelentéstartományhoz kapcsolta. Fintor annyiban, hogy a magyar nemesség a viseletben látva végül a „magyarként való megjelenés" legkifejezőbb módját és lehetőségét, ezen az ösvényen járva alakította ki a század folyamán saját „énképét" is, nemcsak tudati szinten, de családi galériákká növelt festett formában is.

18 Maga a megjelenésmód azonban, s vele az ábrázolás igénye, úgy véljük, a 17. század legelején a Habsburg királyok körében vált „hivatalossá". Jóllehet ekkoriban az alkalmanként felöltött magyar öltözet részükről még engedmény inkább. Hivatalos minőségében sem más, mint illúzió és gesztus, amely épp ezért akkori szerepében is - a látvány, a külsőség jelentésén belül marad. A jelenség ma sem értékelhető másként, mint a kétféle hatalom (az uralkodó és a rendek) közötti pillanatnyi és ritkán létrejövő kompromisszum látványos felmutatásaként. Ezt sejteni engedik maguk a képek is, melyeket ennek az időszaknak a politikai légköre értelmező módon vesz körül. Hiszen a magyar öltözetű király akkor is illúzió, ha II. Mátyást (aki a magyar, majd a cseh koronát is a birodalom Rudolf ellen szövetkezett nemességének köszönhette), uralkodása idején ténylegesen is kötötték a hatalom megszerzése érdekében a rendeknek tett ígéretei és kötelezettségei. De a koronázáson magyar díszben megjelenő III. Ferdinándra sem igen tekinthettek másként az egybegyűltek, minthogy apja néhány évvel korábban Fehérhegynél, s azt követően is, nem hagyott kétséget a birodalom nemesei számára afelől, hogy meddig terjednek a rendi alapon történő politizálás lehetőségei. Csakhogy a császárt 1625 novemberében komoly politikai és dinasztikus érdek fűzte ahhoz, hogy a magyar trónról lemondva, fia királlyá választását a magyar nemesség országgyűlésen megjelent képviselőivel elfogadtassa. Úgy vélte, hogy váratlan halála esetére az erdélyi fejedelem, Bethlen Gábor személye fenyegető, s tán elháríthatatlan lehetőséget jelent a független magyar királyság megteremtésére. A királyválasztást azonban még egy tényező sürgette: a főherceg tervezett házassága Mária Anna infánsnővel, Hl. Fülöp spanyol király lányával, akit a harmincéves háború idején létfontosságú családi szövetség erősítésére szemeltek ki leendő házastársul. A spanyol udvar a házassági szerződés megkötését a főherceg magyar királlyá koronázásától tette függővé.

19 Fennállt azonban annak a lehetősége, hogy egy ilyen helyzetben aláírt koronázási hitlevéllel a főhercegnek későbbi uralkodására nézve kedvezőtlen feltételeket is vállalnia kell. A rendek II. Mátyás trónralépése óta ugyanis ebben az uralkodói kötelezvényként kiállított szerződésben fogalmazták meg követeléseiket. Hogy a hitlevél szövege végül vállalhatóvá szelídült, az a nádor és az esztergomi érsek diplomatikus közvetítésének is köszönhető volt.

20 Vélhetően ezekkel az előzményekkel magyarázható az, hogy az országgyűlés végén megtartott koronázás a magyar nemesség érzékenységére és hiúságára olyannyira figyelmes módon zajlott le. Az uralkodócsalád a váratlan királyválasztásra kényszerített rendek „lojalitását" a ceremónia látványos nemzeti külsőségeivel, a „nemzet akaratából" megválasztott magyar király illúziójával honorálta. Az eseményt dokumentáló festmény feltehetően az ifjú uralkodó első hivatalos képmása. Szabatos és szinte hermetikusan zárt alkotás. S egyben hiábavaló festői kísérlet arra, hogy ezt a kamaszkoron még alig túljutott, érzékeny, de kiforratlan arcú fiatalembert uralkodóként láttassa. Félszegségét ugyanis nem tudja feledtetni sem a királyi korona, sem az előkelő magyar öltözet méltóságot kölcsönző keleti pompája. Az uralkodói külső ezért a képen nagyonis viszonylagos. De a festő láthatóan nem is igyekezett sem leplezni, sem oldani ezt a félszegségét. Az uralkodó megjelenését nem könnyítette meg sem gesztussal, sem pedig - mint szokás - a természetes és méltó viselkedés ügyes látszatával. Az ifjú királyt képmásán mintha villanófény merevítette volna ebbe az ünnepélyes és szoborszerűen mozdulatlan pózba. A portré kivételes helyet érdemel a korszak magyar uralkodó-ábrázolásainak sorában. Nemcsak ikonográfiái értéke, de kvalitása okán is. Habár a kettő - mint gyakran - most sem választható külön. Hiszen az alkotói igényesség-