Takács Imre – Buzási Enikő – Jávor Anna – Mikó Árpád szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve, Művészettörténeti tanulmányok Mojzer Miklós hatvanadik születésnapjára (MNG Budapest, 1991)

VÉGH János: Karcsú és zömök figurák a lőcsei főoltáron. Pál mester és a blaubeureni oltár

szült (és nem kizárt, hogy a negyediknél is hasonlóan járt el a szobrász, csak annak még nem sikerült a nyomára bukkanni). Itt tehát adva volt az előkép, de az onnan átvett Szent János vagy Jakab arányai a domborművön szemmel láthatóan szándékosan megváltoztak, kevésbé tetszetősek lettek. Egyértelmű, hogy itt nem csupán a munkatárs ügyetlenebb vésőjének a nyomát kell keresni, hanem jogos egy nagyon tudatos állásfoglalásra gondolni, és ez csak a műhely vezetőjétől származhatott. Próbáljuk meg kitalálni, mi lehetett az ok arra, hogy ilyen nyilvánvalóan, már az első rápillantásra érzékelhetően megkülönböztessék egymástól ugyanannak a személynek a megjelenését az oltárszekrényben, illetőleg a retabulum egyéb helyein. Úgy tűnik, ennek a kérdésnek a kulcsa is a mennyország-képzet ébren tartása. Mert míg a két szentnek a retabulum szívének számító szekrényben, a gyermeket tartó Szűz Mária mellett az üdvözültek ragyogását, az égi lakók szépségét kell sugároznia, addig a predella-csoport, illetőleg a szárnyak domborművei földi életük egy-egy eseményét állítják szemünk elé. Ezek közül az Utolsó vacsora ugyancsak rangos esemény, hiszen maga Jézus Krisztus is részt vett rajta, sőt itt alapította meg az Oltáriszentséget; logikus, hogy az Úr asztala körül ábrázolt apostolok közül a bennünket foglalkoztató kettőnek az arányai közelebb legyenek ahhoz a dicső megtestesülésükhöz, amelyet a szekrényben láthatunk. A legenda-jelenetek azonban mindenképp a szentek földi megpróbáltatásait mutatják, kézenfekvő volt őket itt evilági esetlenségükben, inkább a küzdelmekre való, mint a nézők és hívők elragadtatott csodálatát kiváltó testarányokkal kifaragni. A domborművek szereplőinek testarányai között egyébként figyelemre méltó különbségek vannak. A főszereplő apostol általában karcsúbb, mint az ő kínzásával, sőt kivégzésével foglalkozó egyéb szereplők, de mint az Apostolok oszlását mutató táblán megfigyelhetjük, a számunkra egyaránt kedves tanítványok arányai sem felelnek meg egymásnak. A közfelfogás által legtöbbre becsült Péternél, Pálnál, Jakabnál és Jánosnál - akik a nézőhöz legközelebb, a képmező alsó szegélyén nyertek helyet - sokkal zömökebbek a többiek, akik már az erdő szélén járnak és nemsokára el is tűnnek szemeink elől. Ehhez hasonló logikát figyelhetünk meg a kivágzési jeleneteken, ahol a közvetlen előtérben álló hóhér nyúlánkabb annál az uralkodónál, akinek a parancsára kegyetlen munkáját végzi, de az is elegánsabb annál a tömegnél, amely egészen hátul gyülekezett össze a véres eseményre várva. Mindezt tekintetbe véve azt a következtetést kockáztathatjuk meg, hogy a szereplő rangját az is emelte, ha a szentek sorába tartozott, de az is, ha az előtérben foglalhatott helyet, és bármely szempontból volt magasabb rangja, az feljogosította a karcsúbb, elegánsabb alakra. Egészen bizonyossá tehet bennünket, hogy nem csak a véletlen játékát vagy a munkatárs ügyetlenségének a nyomát láthatjuk a lőcsei főoltáron, ha felfigyelünk arra, hogy ez a megoldás korántsem csupán az itteni műhely különlegessége volt.

3 A mennyei dicsőséget árasztó szekrény-figurák és az ő életükből vett jeleneteket elénk állító szárnydombormúvek alakjainak testarányai közötti különbség talán nem ilyen erőteljesen, de sok más helyen is megfigyelhető, ahol faragott, plasztikus dísszel látták el a retabulumokat. (Minthogy az arányok összehasonlításához szükséges méréseket csak reprodukciókon volt alkalmam elvégezni, konkrét adatok közlésétől eltekintek. A mérések száma minden esetre elegendő volt ahhoz, hogy a jelenség világosan kirajzolódjék.) A főbb alakok eltérő léptékű és arányú szerepeltetése a 15. század második felében, a későgótikus realizmus egyre erőteljesebb térhódításának eredményeként a vezető mesterek oltárain egyre ritkábban lesz megfigyelhető. Michael Fächer és Veit Stoss művein például számos példát láthatunk arra is, hogy a szekrényfigurák néhol karcsúbbak, máskor ellenkezően köznapibb arányúak a másodlagos helyekre került szereplőknél. A kisebb mesterek kezén még sokáig, egészen a gótikus szobrászati gyakorlat legvégéig életben marad ez a megkülönböztetés, de néhány jeles szobrász is alkalmazza. Ezt látjuk Tilman Riemenschneider maidbronni és windsheimi oltáránál,

5 és ilyen a blaubeureni oltár is, az ulmi Michel és onnan Augsburgba áttelepült fia, Gregor Erhart közös remekműve. Itt Bleubeurenben az is fokozza a hasonlóságot, hogy a zömökebb mellékalakokat magukba fogadó faragott szárnyak tájképi háttér elé helyezett szereplőket mutatnak, bár csökkenti az összevetés lehetőségét, hogy csupán Szűz Mária van jelen a szekrényben és a táblákon egyaránt, ám az előbbiben álló, az utóbbiakon ülő helyzetben. A lőcsei oltár egyébként is igen sok szempontból elgondolkoztatóan hasonlít a blaubeurenira. Ugyanaz a fanyar báj, álmatag szépség jellemzi a figurákat itt is, ott is, pedig ez nem volt általános a kor szobrászatában. Az azonos összbenyomást számos nagyon hasonló részlet alkalmazásával érték el. Feltűnően megfelelnek egymásnak a testarányok, a fejformák, még az elgondolkozó arckifejezést biztosító, mélyen lecsüngő szemhéjak is. Különösen Mária arcának hasonlósága tűnik szemünkbe, profilja, mosolya, állának és nyakának kialakítása. Mindenképpen érdemes egybevetni a két főalak feje fölé angyalok által tartott koronákat, főként a valódi ötvösművet sugalló abroncs feletti ágak miatt, amelyek növényi indák fonadékát idézik. Meglepő módon a lőcsei Pál még túl is tesz az Erhartokon, mert míg az ő koronájuk indái egy-egy keresztet, tehát növényi képződményből ki nem formálható, inkább arra applikáltnak tűnő motívumot tartanak, addig Lőcsén ezek a keresztek is az indák fonadékából vannak kialakítva, tehát csak látszólag (azaz a nagyobb távolságban álló néző számára annak tűnőén) rajzolják ki a szent jelet, valójában annak csupán illúziója születik meg. Érdekes színfolt ez az alapos, lelkiismeretes formaadásáról ismert Pál szobrász egyéniségén; annyira meglepő, hogy esetleg arra is gondolhatunk, ezt az indafonatokból álló és a szekrény többi figurájától viszonylag elkülönülő részt esetleg nem is ő, hanem egy ilyen formaképzésre inkább hajlandó munkatársa faragta, természetesen nem a vezető mester jóváhagyása nélkül. De míg ez az indák hajladozását felhasználó, ötvösművet utánzó korona nagyon természetes látvány egy svábföldi kolostor oltárán, ahol a szekrény feletti oromzat is lecsonkolt indák