A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 3. szám. (MNG Budapest, 1980)

Vinzenz Oberhammer: Munkácsy Mihály mennyezetképe a bécsi Kunsthistorisches Museum lépcsőházában

illuzionista térperspektívának a kivitelezett mennyezetképen virtuóz csiszolt mesterművéig, mely sokféle tapasztalat végső eredményeként született, számtalan kísérleten át fejlődött, a térbeli adottságokba való intenzív elmélyüléssel megtermékenyült, végül Pozzo matematikai receptje után kiszámíttatott, mindenek előtt azonban a barokk inspirációk egy valódi alkotó feldolgozásából önálló, sajátos művészi formává alakult át. Ennek a látszatarchitektúrának minden hatásossága és precizitása mellett, amely annál egyértelműbb, annál uralkodóbb módon válik a figurális részek helyének rögzítőjévé, egyáltalán képtagolóvá, minél tovább, minél mélyebben hatol a művész a perspektivikus szerkezet tulajdonképpeni (eredeti) értelmébe, mind kevésbé lehet figyelmen kívül hagyni Munkácsy koncepciójának másszerűségét a „genuin" barokk építészeti festészettel szemben (akárcsak Hasenauer személyes karakterét az épület stílusában az ő előképeivel szemben). Hogyan szorul vissza Munkácsy képében a látványos pompa, hogyan lép hűvösség a pátosz helyére, hogyan rejtőzik el szándékosan az architektúra ábrázolásának nagy része, a keménységet hogyan szelídíti meg, hogyan fátyolozza el a fény, milyen más atmoszféra tölti ki a jelenetet körülvevő kerek épületet! Ez tehát semmi esetre sem a barokk alkotásokkal szembeni erő hiánya, inkább nagyon is vitális fajtája a „modern" felfogásnak, amely ezt a „keretet" megteremtette, és ezzel a színpaddal szoros összefüggésben a témát is fejlesztette, a figurális stílusnak formát adott. Ami Munkácsyt az eredetileg neki szánt munkában zavarta, az egyrészt bizonyára annak megkopottsága volt, másrészt azonban — először talán még öntudatlanul — maga a tartalom allegorikus karaktere, nevezetesen az a feladat, hogy valamilyen gondolati tartalmat figurálisán láthatóvá tegyen, valami tárgyiatlan dolgot érzékileg ábrázoljon. Ebben a művészetben a barokk kor nagy volt. A XIX. század józan és a valóság, az „igazság" iránt egyre erősödő, végül győzedelmes érzékével egészen más utakon halad. Courbet 1855-ben Párizsban nagy műteremképét (lehet, hogy ez adta, mint már a bevezetésben említettük, Munkácsy végső témaválasztásához az ösztönzést?) egy „allégorie réelle "-nek nevezi, a valóságos személyiségek (barátok) és a (rajzban nem kevésbé valóságos) társadalmi típusok egymásmellettiségére utalva a képen, s a következőket fűzi hozzá: „intérieur de mon atelier, déterminant une phase de sept années de ma vie artistique", és ezzel maga is egy, az allegória fogalmának ellentmondó új értelmet mond ki. Munkácsy végül is választott témáját a „Reneszánsz apoteózisának" nevezi. Az allegóriával ellentétben, az apoteózis a valóságosból indul ki, nem a fantáziában létezőnek, tehát önmagukban láthatatlan dolgoknak ad reális életet, hanem fordítva: a valóságot emeli szellemi magasságokba, általánosítja és átértékeli. Érthető, hogy a művészet fordulópontján, a fin de siècle idején az apoteózis témája az allegóriát felváltja és Munkácsy mennyezetképe keletkezésének idején látszólag már egyébként is nagyra becsülték. Munkácsy a legkisebb részletekig kicsiszolt mennyezetén a választott műterem-jelenet csaknem józan valósága a figurális stílus és az építészeti keret monumentális formaadásával egy csodálatos, valóban modern egységgé olvad egybe, amelyben a Dicsőség angyala is, a „felmagasztosulás", az épület ünnepi megnyitásának látható jeleként maradéktalanul feloldódik. Vinzenz Oberhammer JEGYZETEK A szerző köszönetét fejezi ki Dr. Pogány ö. Gábornak, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatójának és Dr. Bodnár Évának, a jelen tanulmányhoz nyújtott nagyarányú támogatásért, a szóbanforgó műalkotások, mindenekelőtt Munkácsy értékes vázlatkönyvei tanulmányozásának lehetővé tételéért és a fotók legnagyobb részének elkészíttetéséért, első közlésre való átengedéséért. A szerző ugyancsak háláját fejezi ki a bécsi Kunsthistorisches Museum és az österreichische Galerie vezetőinek, hogy lehetővé tették a raktárakban őrzött tanulmányok többszöri megtekintését és a szükséges reprodukciókat átengedték. A bécsi Haus-, Hof- und Staatsarchiv és a bécsi Regierungsarchiv im Bundesministerium des Inneren vezetői is minden segítséget megadtak az ügyüatok tanulmányozásához. A magyar szövegek fordításáért a szerző' Eckelt Verának és Németh Istvánnak (Bécs) mond köszönetet. Dr. Garas Klára, a budapesti Szépművészeti Múzeum főigazgatója, a munka kezdetekor nyújtott hathatós segítséget. 1 Alphons Lhotsky, Die Baugeschichte der Museen und der Neuen Burg, (A múzeumok és a vár újabb részének építéstörténete) Wien,1941.1. 83skk.és 163. skk. - A Verwaltungsarchiv, Bundesministerium für Inneres (röv.: Verw. Arch.) 29, Hofbaucomitee (röv.: HBC), Udvari Építészeti Bizottság), 1874. 10. 6-i ülésének jegyzőkönyve Semper 1874. július 17-i javaslatával. - A HBC 1885. május 13. és 30. és 1886. április 13. és 30-i ülésének jegyzőkönyve, Haus-, Hof- und Staatsarchiv, (H. H. u. ST. A.) 50/B/3, 3418 és 50/13, 9,1868. 2 Verw. Arch. 29,1874. március 23. 3 A külső nyersfalazott építmény 1880-ban elérte a tető magasságát és elkezdték a kupola és a fedél feüakását. 1881-ben szállították a márvány lép csőket a nagy lépcsőházhoz (Lhotsky i. m. 91. old.). 4 Verw. Arch. 29, 6824 és 70541/42. s Verw. Arch. 29,7275.