A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 3. szám. (MNG Budapest, 1980)

Vinzenz Oberhammer: Munkácsy Mihály mennyezetképe a bécsi Kunsthistorisches Museum lépcsőházában

felépítésével különben a festő egyik legszebb intérieurképe, melynek kompozícióját egyik tanítványa, F. von Uhde: „Önarckép feleséggel" című képében pontosan megismételte. Makartnak a lépcsőházhoz készült lunettaképei is inspirálhatták a „műterem" gondolatát, ahol eltekintve a két portrétondótól, a művészek szoros kapcsolatban állanak modelljükkel. Kezdjük a téma alakulásának vizsgálatát megint az első, csak rövid ideje ismert színvázlattal, amely a későbbi mű igen sok, tartalmilag fontos elemét már magában hordozza (56. kép).

62 Meglepő, hogy a témaváltoztatás ellenére az előző kompozíciókból, természetesen egészében átértelmezve, milyen sok elképzelés átkerült. Az előbbi ábrázolások főalakja, az asszony — ugyanazon a helyen, ahol az előző tanulmányokban volt — most festőmodell, a Vénusz-képhez hasonlóan talapzaton, egyenes tartásban áll egy fekvő akt mellett; a kép közepén álló laudátorból — már felismerhetően — az idős mester, Tiziano lett, aki karjával a szép nő felé mutatva a lábánál csoportosuló tanítványoknak magyaráz: Fölötte a különböző lebegő alakokból a „Dicsőség géniusza" formálódott ki, a kép egyetlen szimbolikus alakja, mert a többi mind valódi ember, és a Tiziano és tanítványai mellett balra látható nő kivételével, mind művész. A kép bal szélén nagy vászon előtt magas állványon festő ül, óriási palettával: Paolo Veronese (előre megadjuk a neveket, mert bár a személyek itt még alig ismerhetőek fel, nyilván már rájuk gondolt a művész). Veronese mellett egy festősegéd foglalatoskodik, valamivel előttük a két sétáló és beszélgető alak közül az egyik fehér szakállú öreget már Leonardónak érezzük, a másik később Raffaello — itt szemmel láthatólag még más jelentéssel szerepel. A két figura távolról önkéntelenül Raffaello Athéni iskolájának két filozófusára emlékeztet. Végül itt van a férfiak csoportja jobbra az előtérben, Michelangelóval mint központi alakkal. Az előző tervekkel szemben most a színhely is egy szabályszerűen felépített mértanilag szerkesztett színpad. Egy sötét bábos korlát mögött egészen elől jobbra a kép teljes szélességében, dísztelen lábazatszerű oldalfalak között, nyüt lépcső vezet az emelvényhez, a jelenet fő színteréhez. Nyilvánvalóan ez a spártaian egyszerű színpadképszerű alakítás vetette fel újra a mennyezetkép és a tér kapcsolatának kérdését, az illúzió problémáját újra időszerűvé téve. Míg Munkácsy egy külön építészeti „kerettől" a valóságos építészettől a képhez való átvezetés érdekében most eltekint (a képmező kivágatára még visszatérünk), a mennyezet terének kibővítése a kép saját birodalmán belül az „alulnézetű perspektíva"alkalmazásával tehát a klasszikus mennyezetfestészet, mindenekelőtt a későreneszánsz (csak későbbiekben a barokk) példáját követve történik, ahonnan bizonyos alapformák, mint a lépcsők, oszloplábazatok, bevált mintaként kínálkoznak. Az első szerény kísérletek néhány kocka alakú testnek, tehát a két (nem egészen szimmetrikus) lépcsőfalnak és az ehhez tartozó lábazatnak mint a modeüek helyének a kép oldalsó szélén való ferde beállítására szorítkoznak. A perspektíva szempontjából a leghatásosabb Veronese nagy festővászna, amely ferde beállításával (ennek „falként" való megerősítése a kép bal szélén is szembetűnő) egyidejűleg valósággal behajlik a térbe. Az alakok azonban még távolról sincsenek rövidülésben ábrázolva. A háttérnek kezdeti megkísérelt építészeti kibővítése a színvázlaton láthatóan át van festve: a kép jobb szélén a festék alatt átütnek a perspektivikusan képbe hajló épületek, illetve építészeti elemek. Ezek helyén - erre a motívumra később még visszatérünk — a pentimentók fölé festve, a kép jobb széle felől gallyakat látunk a térbe behajolni. A színvázlat „éghátterével" kapcsolatban joggal gondolhatnánk az előző tervek tájjeleneteire. Az építészeti háttér, illetve az építészeti keretelés gondolata kezdetben igen bizonytalan, már a felmerülés pillanatában átfestéssel újból eltűnik. Már e tanulmány nyomdai előkészületei során hívták fel figyelmemet baráti körben egy, ebben a tekintetben érdekes, új, nyilvánvalóan csak kevéssel későbbi színvázlatra (Váczy Péter professzor tulajdonában, Budapest, 94x101 cm). A vázlatot csak egy kisméretű fényképről ismerem, melyből az utólag beiktatott kép némi elképzelést nyújt. Ez a tanulmány egy architektúra nélküli,,

plein air" jelenetet ábrázol egyfajta horizontális, az előtérben a két talaj csíkkal párhuzamosan futó, személyekkel élénkített kerti balusztráddal kibővítve. A parkterasz fölötti háttér színes, gazdag fénykontrasztokkal teli, részben sötét felhőzetű égbolt, amelyből a dicsőség angyala világos jelenségként tör elő. A kép jobb széle felől bokrok vagy fák ágai hajolnak be. (Időközben a vázlat a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonába került. így a szerző által említett fénykép helyett az itt készült fényképet közöljük: 57. kép. Szerk. megj.) Az új képtémához készült és a színvázlathoz időben a legközelebb keletkezett rajzok első sorozata (valamennyi a 20-as vázlatkönyvben, a lapok egymásutánja, úgy látszik, itt a témakidolgozás folyamatának is megfelel) arra mutat, hogy a művész a figurális jelenet felépítése mellett mindenekelőtt egy színpadkép, egy építészeti keret, egy „játéktér" megalkotásán fáradozott. A 32. oldal rajza (58. kép) a színvázlatot még megelőzi. A lépcső, az emelvények, a lábazatok, a festővászon csaknem szó szerint megegyezik. Az előtér sötét korlátja a rajzon még erősen a képbe nyomul, a színvázlaton már kevésbé; az alakok a színvázlaton egészen a jobb oldali lépcsőkorlátig tolódnak el és négyes csoportot képeznek. A rajzon a két modell az oszloplábazat mögött felbukkanó mozgalmas körvonalú alakkal együtt kecses hármas csoportot alkot. A harmadik figurát először egy újabb modellnek néznénk, de (mint később kitűnik) inkább egy fiatal, a modellekkel foglalkozó festő. A fiatal művésztanítvány alakja noha átfestve, törölve, a színvázlaton is felismer