A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 3. szám. (MNG Budapest, 1980)

Vinzenz Oberhammer: Munkácsy Mihály mennyezetképe a bécsi Kunsthistorisches Museum lépcsőházában

Munkácsy ezekben az években olyan fejlődés közepette áll, amely a kortársaknak - a legtöbbjük előtt még ismeretlen, feltörekvő újat nem is tekintve — sok szempontból válságos időszaknak tűnhetett. Már Ilges is utalt arra, hogy mindenki egy bizonyos Munkácsyhoz szokott, a „Siralomház" és hasonló zsánerképek, a „Milton", valamint a nagy Krisztus-képek festőjéhez s ebből a beszűkült szemléletből nem volt hajlandó a festőt új útjain követni.

48 Már a Mozart-kép sem volt tartós hatással a nagy tömegekre, a mennyezetképnél még nyilvánvalóbbá vált, hogy a „kritika és a közönség tanácstalanul állt Munkácsyval szemben". A bécsi menynyezetképnek mint feladatnak teljesen elütő volta is kétségtelenül hozzájárult ehhez. „Munkácsy mint allegóriafestő, lebegő géniuszokkal, lengő pálmaágakkal és fantázia-architektúrával? így egyáltalán nem tudták őt elképzelni" — írja Ilges 1899-ben megjelent monográfiájában. „Egy 100 négyzetméteres mennyezetképet, egy tulajdonképpeni dekorációt, allegóriát akart a realista Munkácsy festeni?" — kérdi Sedelmeyer 1914-ben írt könyvében.

49 Ö is, akárcsak Ilges, Munkácsy kortársa, barátja volt, munkáit és munkamódszerét mindketten jól ismerték és így kérdéseikre a feleletet is tudták: arra a ,,nagy akaraterőre" valóságérzetre, kérlelhetetlen komolyságra hivatkoznak, amellyel a művész ezzel is, akárcsak minden egyéb új feladattal szembenézett és megbirkózott. Malonyai, a művész harmadik „bizalmasa", egy ideig titkára is, aki a festőtől ajándékba egy igen szép részletvázlatot kapott (a Dicsőség Géniuszának tollrajzát), kétkötetes életrajzában (1907) reprodukálta ugyan ezt a rajzot, a mennyezetképnek magának azonban csak néhány soros semmitmondó szakaszt szentelt.

50 A következő időszakban a művet még kevesebb megbecsülés éri. Izoláltságában különösen örvendetes kivétel Hajós E. „Munkácsy Bécsben" c. dolgozatának (1936) valóban pozitív ítélete, melynek során a művet mint „nagyszerű teljesítményt" értékeli és jellemzi.

52 A legtöbb Munkácsy életrajz a bécsi mennyezetképet az ceuvre-től teljesen különállóként kezeli és csak a teljesség kedvéért említi meg, vagy egyszerűen átsiklik felette, míg a Munkácsy kérdés specialistáinak véleménye, akik a témával az utolsó két évtizedben komolyan foglalkoztak, kifejezetten negatív színezetű. Mindenekelőtt Végvári L. számos munkájáról kell említést tennünk. Végvári különösen a Munkácsy-képek és rajzok nagy ceuvre-katalógusával szerzett érdemet;

52 kétségtelenül a festő művészi fejlődésének legjobb ismerője, a bécsi mű keletkezésébe olyan betekintéssel rendelkezik, mint senki előtte; számára a munka alapvető problematikája - a naturalizmus és a monumentalitás ellentéte a kor festészetében — nem idegen. A bécsi képet 1952-ben megjelent kötetében egészen röviden jellemzi, mint egy inkább sablonszerű alkotást, amelynek kompozíciója — ezt ugyan kivételesen elismeri - „nincs rosszul megoldva", 1958-ban megjelent monográfiájában sem számítja a mennyezetképet a legkitűnőbb művek közé, míg végül a könyv sokkal rövidebb német kiadásának szövegében (1959) kissé leereszkedően elismeri a ,Jcitűnő szaktudást" és hajlandó a képet „hiányosságai ellenére korának legjobb monumentáÜs alkotásai közé" sorolni. E késői elismerésnél érdekesebbek a Végvári által kifogásolt „hiányosságok": szerinte Munkácsy egy freskót és nem pannót festett, az ábrázolásnak nincs folytatása a lépcsőház építészetében, az illuzionista architektúra (a múzeum megnyitásának napjaiban legalább ezt mint mesteri teljesítményt, mint szenzációt értékelték!) nem elég szerencsés, a színkezelés meleg tónusa, a Munkácsy-képek egyik legnagyobb erénye elveszett ... a kompozíció legjobb részének a műteremjelenet tűnik, amelyben a naturalista ábrázolás az üluzionizmussal szerencsés szintézist alkot. A mennyezetkép kritikus elutasítása még élesebb a legújabb Munkácsy-életrajz írójának, Pemetzkynek könyvében, aki a következőket írja: „sem Munkácsyt, sem pedig a kortárs közönséget nem zavarta, hogy a lépcsőház mennyezete tagolatlan síkfedésű volt, s ezért az odafestett architektonikus elemek nem adhattak teljes illúziót, hanem értelmetlenül, a lépcsőház építészeti szerkezetétől elválva látszottak lebegni. A nagy festménynek egyéb hibái is voltak. Munkácsy, aki az aszfalt alapozáshoz volt szokva, itt tisztább, lazúrosabb színeket is használt — természetesen erőtlenül. Életképi figurákon gyakorlott stílusát pedig sikertelenül próbálta az aüegorikus szereplőkhöz illeszteni. Mindenáron a freskófestészet hatását erőltette, ám ehhez sem a felhasznált anyag, sem pedig egyéni modora nem volt megfelelő.

53 Ez a könyv, mint bizonyítani fogjuk, nem csak a bécsi mennyezetkép, hanem számos más kérdés megítélésében sem szerencsés és Munkácsy művészetének művészettörténeti revízióját újra szükségessé teszi. Sedelmeyer arról értesít monográfiájában, hogy a bécsi mennyezetkép megfestésére szóló megbízatása után Munkácsy néhány hétig gondolkodott, majd végül a megbízást elfogadta. Vázlatokat készített aktfigurákkal, világos színekben, a mennyezetperspektívát alaposabban tanulmányozta és miután a reneszánsz apoteózisát véglegesen témájául választotta, néhány nagyobb kompozícióvázlatot készített és végül egy óriási vászonra festette. Sedelmeyer 20 év múlva is, amikor mindezt írta, elég jól emlékezett erre az epizódra, melyet természetesen csak röviden érint, talán mert ez a megbízás a festő és közte fennálló üzleti kapcsolat végét jelentette. A forrásos adatok azt mutatják, hogy Munkácsy a bécsi ajánlatot, különösen a témáját, nem tudjuk pontosan mennyi ideig, de mindenesetre igen alaposan meggondolta. Ez a megfontolás egészen vüágosan érződik első válaszlevelében, valamint abban, hogy az őt kötelező szerződés aláírására több mint egy évig váratott. Könnyen elképzelhető, hogy a császártól kapott ilyen