A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 3. szám. (MNG Budapest, 1980)

Vinzenz Oberhammer: Munkácsy Mihály mennyezetképe a bécsi Kunsthistorisches Museum lépcsőházában

szabadítva, meggyőződhetett a hatásról. „Jó benyomásom volf', írja a festő, „ha egy végső ítélet még nem is lehetséges. Néhány „összeillesztés" még szükséges lesz." örül, hogy láthatta a képet és reméli, hogy 18-án vagy 19-én újra Párizsban lehet. A második levél, amelyet egy nappal későbben írt, az elutazás sietségére vet fényt. A csomagok készen állnak, Munkácsy indul a vonathoz. Itt nincs több tennivalója, mondja;segítőtársa, „Cugnier" (aki valószínűleg már korábban a kép felerősítése miatt Bécsbe jött) a továbbiakat elvégzi. Csak jelentéktelen dolgokról lehetett szó. így az állandóan ismételt és elterjedt verzió, hogy Munkácsy a mennyezetképet csak -Bécsben, a helyszínen fejezte be, teljesen alaptalan. Hasenauer, aki a képet a mennyezeten még nem látta, Bécsbe visszatérve igen elégedett volt. Munkácsy így foglalja össze saját véleményét: „Valóban, ez a munka nagyon jól mutat és az építészeti perspektíva feletti minden aggodalmunk alaptalannak bizonyult . . . most már jöhetnek, akik földrengésről és kataklizmákról beszéltek (azokra a bizonyos párizsi kritikusokra gondolt, akik a képet a Salonban természetesen nem a helyes helyzetben, a mennyezeten, hanem falképként, függve látták) és meg fogják látni, hogy oszlopaim és figuráim biztosabb lábon állnak, mint ők . . . hogy sikert aratok, s hogy semmiségekkel gyötörtem magam". Angeli is (Heinrich von Angeli 1876 óta a bécsi Akadémia tekintélyes zsáner- és arcképfestője) visszavonta a Párizsban a kép architektúrájával kapcsolatos aggályait és a műnek teljes elismeréssel adózott.

40 A kép tiszteletdíjának végső elszámolása a maradék 18 000 forint kifizetésével 1890. október 2-án történt meg. Ugyanezen a napon a Mincard—Koüarsch cég a mennyezet felületének bevonatáért és a kép felragasztásáért 439 forintot kapott.

41 Munkácsy bécsi látogatása idején, szeptember 16-án és 17-én, a makarti lunetták nyilván még nem voltak a helyükön, mert csak 1891. február 25-én kap Victor Jäger festő 180 forintnyi összeget a képek tisztításáért és firnisszel való bevonásáért.

42 Ezzel szemben felmerül a kérdés, hogy mi volt a helyzet az ún. háromszöges ívmezők képeivel. A megbízást a Matsch—Klimt-festőcsoport már 1890. február 28-án megkapta, az előmunkálatok bizonyára már folytak. A képeknek közvetlenül a falra történő festését minden bizonnyal csak a mennyezet munkálatainak befejezése után kezdték el. Az egész munkát, 14 000 forint összegben, a múzeum megnyitása előtt alig két héttel fizették ki. A megnyitón Munkácsy nem volt jelen.

43 Ekkor Magyarországon időzött, ahol minden erejét óriási kései művének, a ,,Honfoglalásának szentelte. A nagy ünnep előestéjén ezt írja Terebesről feleségének

44

: „Sajnálom, hogy nem lehetek ott, de az utazás Bécsbe és vissza majd újra Párizsba túl sok lenne". A MŰVÉSZETI KRITIKA VÉLEMÉNYE A MŰVÉSZ FELKÉSZÜLÉSÉRE FÉNYT VETŐ KÜLÖNFÉLE VÁZLATOK ÉS TERVEK SOROZATA Munkácsy mennyezetképe a Kunsthistorisches Museumban — amennyiben elfogadjuk azt, hogy a „művészeti kritika" valóban a közvéleményt tükrözte — a nyilvánosság körében nem váltott ki elismerést vagy olyan arányú érdeklődést, mint amit egy Üyen jelentős és kiemelkedő helyen levő műre, különösen pedig a művész rangjára tekintettel el lehetett volna várni. A múzeum megnyitása alkalmából megjelent napi tudósítások csak mellékesen vettek tudomást a képről, a művel szemben „igen felületesek" és tanácstalanok voltak, mint ezt már F. W. liges, a művész első biográfusa találóan megjegyezte. Ilges Munkácsyt személyesen is jól ismerte és könyve még a művész életében megjelent.

45 A mennyezetkép-festészet terén a sajtótudósítások többsége az előképekre való hivatkozásokban merül ki; Tintorettótól és Veronesétől, Tiepolón átDelacroix-ig, Delaroch"e-ig és Baudry-ig (a párizsi opera előcsarnoka mennyezetképé; nek alkotójáig) a művészek széles skáláját sorakoztatva fel. De még olyan szakértők is, akik Munkácsyval behatóan foglalkoztak és tisztelték művészetét, művészettörténészek, akiktől világosabb ítéletet és koruk művészeti fejlődésébe való mélyebb betekintést lehetett volna elvárni, feltűnően távol tartották magukat a műtől, kifogásokat emeltek, sőt elhangzottak kifejezetten elítélő vélemények is. Szolgáljon e gondolkodásmód példájául csupán egy beszámoló az újonnan felépült Kunsthistorisches Museumról, amelyet C. V. Lützow 1892-ben a Zeitschrift für Bildende Kunstban közölt

46 Egyedül Makart lunettáinak adózik a kritikus csodálattal. Ezek láttán — olvashatjuk ott — „a nézőben az a fájdalmas érzés támad, milyen kár, hogy Makart, korai halála miatt, a lépcsőház mennyezetének fő képéhez csak egy színvázlatot hagyott hátra. Munkácsynak a Makart fényt árasztó Apoüónja helyére került » A művészet apoteózisa « képe sajnos nem pótolja a visszahozhatatlanul elveszettet. Ez egy szellem és méltóság nélküli » Grande machine «, melynek krétás színeiben alig van nyoma Munkácsy tagadhatatlan kolorisztikus talentumának". Lützow ítéletét láthatóan különböző összetevők befolyásolták. Makart terve egyfelől mint gondolat is sokkal hozzáférhetőbb, problémáméntesebb volt, semmiféle különleges követelményt nem állított a közönség elé, szervesen kapcsolódott előzményeihez; másfelől a múzeum megnyitásának időpontjában — 6 évvel a mester halála után - Makart festészete már vitán felül áüt. Lunettaképeit és a hozzákészült szép terveket már 1885ben, az emlékkiállításon, a közeli Künstlerhausban láthatta a közönség s így már ismerte.

47 Ezzel szemben