A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 3. szám. (MNG Budapest, 1980)

Vinzenz Oberhammer: Munkácsy Mihály mennyezetképe a bécsi Kunsthistorisches Museum lépcsőházában

MUNKÁCSY MIHÁLY MENN

YEZETKÊPE A BÉCSI KUNSTHISTORISCHES MUSEUM LÉPCSŐHÁZÁBAN „ . . . az ember átsiet az előcsarnokon és néhány lépcsőfok után a pompás lépcsőházba jut, melyet Munkácsy mennyezetképe zár le, merész perspektívájával még magasabbra boltozva a teret. A császár itt lenyűgözve megállt és néhány pillanatig a pompás látványban gyönyörködött." (Neue Freie Presse, 1891. október 17. Idézet E. M. Ranzoni tárcájából: I. Ferenc József császár megnyitja a bécsi Kunsthistorisches Hofmuseumot.) Időnként - egy sajátos kultúrkörnyezet növekedést elősegítő hatására — a művészet mintha versenyre kelne a természet gazdagságával és bujaságával. Bécsben az ún. „alapítási korszak" évei jelzik a művészetek ilyen fényes periódusát, a „Ringstrasse" nagy építkezései, élükön a császárfórummal és a két múzeummal, mint az osztrák császárság utolsó dokumentumai e korszak termékenységét szembetűnően bizonyítják. Már a két múzeum szobrászi díszítőprogramjában is, melyet 1874-ben még Gottfried Semper dolgozott ki, a Kunsthistorisches Museumnak csupán külső dekorációjaként több mint nyolcvan nagy koszobrot vettek tervbe (és ugyanennyit a Naturhistorisches Museumnak). Ezek a következő években már el is készültek. Egy évtizeddel később Hasenauer építésvezetősége idején, 1885-ben, a gyűjtemények vezetői kidolgozták a két épület kiáüító helyiségeibe tervezett képi dísz terjedelmének programját, amelyből ugyancsak kiderül, müyen rendkívüli teljesítményeket vártak el a művészektől ebben az időben.

1 A helyzetet jól megvÜágítja a drezdai professzor, E. J. Haehnel 1874. március 23-án kelt levele a nagyvonalú tervezőhöz, Semperhez: a terv gigántikus mérete miatt egyfelől kételyek ébrednek benne, vajon elérhetőek-e a kitűzött célok (szobrok rengetege), másfelől azonban arra a jóslatra készteti, hogy „Bécs tíz éven belül a világ legnagyszerűbb, legszebb városa lesz", ha a szobrászok és festők „az építészekkel lépést tartanak", vagyis elképzeléseiket képesek maradéktalanul megvalósítani.

2 Az annak idején rövid idő alatt létrehozott alkotások gazdagságát tekintve könnyen érthető, hogy befejezésük napjától kezdve a két épület reprezentatív monumentális formáján kívül mindenekelőtt a díszítés gazdagságát, fényességét, pompáját csodálták egészében és összhatásában, s mégis túl kevéssé, a művészi együttes részeként, és így úgyszólván csak napjainkban kezdjük lassan az egyes részleteket is számba venni, művészettörténetüeg rendezni és ennek megfelelően talán helyesebben is értékelni. A két múzeum lépcsőháza közül — amely mint az építészeti együttes magja, a pompa szabad kibontakozásával a reprezentációt szolgálja — különösen az első pülantásra is hasonlíthatatlanul gazdagabb Kunsthistorisches Museumé késztet üyen szemléletre. Munkácsy Mihálynak (1844-1900) a Kunsthistorisches Museumban levő mennyezetképével olyan műalkotást választunk vizsgálódásunk tárgyául, amely — mint az később nyüvánvalóvá válik — nemcsak ennek a művészi együttesnek keretei között érdemel különös figyelmet, de keletkezésében is rendkívül tanulságos, érdekes műalkotás, egyike a mester főműveinek. Újra és újra megfigyelhető, hogy miután a múzeumlátogató a bejárati csarnokon már keresztülhaladt és a lépcsőház felé vezető néhány lépcsőfokon felment, megtorpan; meg keü áünia, el keü időznie néhány pülanatig a kinyíló ív alatt, hogy a sok részletet áttekintse, megértse, a dimenziókat felmérje és a pompás gazdagságban ehgazodjék (33. kép): a széles és ünnepélyes méltósággal fölfelé vezető lépcső, Canova világító fehér Theseus-csoportja a középső lépcsőforduló pihenőjén, ahol a lépcső kettéágazik, a tarka stuccolustro borítások, az első emeleten az ívek alatti átjáró drága, bronzzal díszített márványoszlopai, a kiugró párkányok alatt és felett az aranyos csülogású festmények és végül — a tér lezárása és nyitásaként — a négyzetes, keretes kazettába mélyített mennyezetkép, amely egy kerek épület felett égbe nyfló kupolaboltozat ülúzióját adja. Balra egészen elől, beszédbe merülve, a lépcsőn lefelé halad Leonardo, egy idős szakállas férfi tekerccsel a kezében, és egy ifjú mappával: ez RafaeUo. Fölöttük magas állványon óriási vászon előtt a festő Veronese ül; a jobb oldalon gondolataiba merülve a balusztrádra támaszkodó Michelangelo áll, kalapáccsal kezében; feljebb, a következő lépcsőpihenőn — már egy második síkban — Tiziano magyaráz tanítványainak. A mester két szép női akt felé mutat, ezek egyike áll, a másik fekszik. Egy harmadik ruhás nőalak a csoporttól valamelyest távolabb, egészen jobbra a kép szélén áll. Fölötte, a kép közepén, de még egy síkkal hátrább, páholyszerű architektonikus részben II. Gyula pápa ül egy bíborossal, és egy művész javaslatait hallgatja, az eléje tartott lapot nézi. A kupolatér középpontjában az atmoszférát élénkítő puttóktól körülvett Dicsőség (Glória) és Hírnév (Fama) alakja száll lefelé az égi magasságból. A tribünökön nézők, zenészek; a fekvő akt feje felett Munkácsy önarcképe.