Csengeryné Nagy Zsuzsa dr. – Doroghyné Fehér Zsuzsa dr. szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 2. szám. (MNG Budapest, 1974)

Bajkay Éva: A magyar és az orosz művészet kapcsolatai a XIX. sz. első felében

gen. Művészeink lehetőségeikhez mérten felkeresték a bécsi akadémiát. így mindkét ország esetében az új, nemzeti törekvéseket tükröző művészek is az akadémiákról kendtek ki. Érthető, hogy alkotásaikon is az új cél, az új mondanivaló sokáig a régi, az egyetemes fejlődésben már idejét múlta kifejezési formában jelentkezett. Ez különösen szemléletesen jelentkezik az akadémiai festészet és a nemzeti törekvések egyaránt legexponáltabb műfajában, a történelmi festményeken. Az akadémiák mellett a korra jellemző másik tényezőnek, az olasz föld vonzóerejének értékelése is kétoldalú megvilágítást igényel. A művészek részéről addig és azóta is megnyilvánuló kiolthatatlan lelkesedés Róma, Barabás szavaival a művészet Mekkája, a klasszicizmus korában pedig különösen a klasszikus antik és a reneszánsz művészetek hazája iránt — érthető. „Az akadémiai tanulmányok befejeztével legtöbb művészünk felkereste Olaszországot. . . olykor mecénások támogatásával, de többnyire a maguk erejéből"'' (Bíró Béla), sokszor csak lelkesedésük, komoly elszánásuk juttatta el őket nem kis erőfeszítés árán az „ígéret földjére". Az orosz művészek ugyanezt a célt a fejlettebb művészeti viszonyok jobb adottságai révén könnyebben érték el. A Cári Művészeti Akadémia a végzett növendékeket 3 évre ösztöndíjjal általában leküldte Itáliába. Az olaszországi tartózkodás feltétlenül minden művész számára tudásbeli gyarapodást jelentett, s mint ilyen, a művészek hazatértével a nemzeti művészet javát szolgálta. Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a jelenséget, hogy a XIX. század első felében nem egy magyar és orosz művész választotta hosszabb vagy végleges letelepedés helyéül a művészet ezen fellegvárát, s így saját nemzete számára elveszett. Ez a jelenség nem magyarázható a cinquecento művészete utáni nosztalgiával, hanem csupán a társadalmi viszonyok által meghatározott hazai művészeti viszonyok sajátságaival. A magyar társadalom gazdaságilag elmaradva és főuraink egy részének hazafiatlan magatartása miatt sem igényben, sem ízlésben, sem tanulási és anyagi lehetőségek megteremtésében nem tudta művészeinket kielégíteni. Ezért érthető, ha gyengébb művészeink hosszabb-rövidebb tartózkodás után haza is jöttek, a kor egyik legtehetségesebb tájfestője, id. Marko Károly végleges lakhelyéül a Firenze melletti Appeggit választotta, s így a magyar nemzeti művészet szempontjából az ösztönző példakép és nemzeti büszkeség letéteményesének szerepét leszámítva, háttérbe került. Az orosz művészet egy-egy tehetségét más okok kényszerítették távozásra; a cári önkény által teremtett korlátozott lehetőségek. Figyelmet érdemel már az is, hogy a francia tanulmányutakat csak 1789 után váltja fel a művészek Rómába irányítása. Itt elsősorban nem az új francia művészeti erjedést nem látó, hanem párizsi politikai eszméket érezni nem akaró cári kultúrpolitikával állunk szemben. De míg Itália a cári politika számára a polgári haladás eszméivel szemben tűnt mentsvárnak, a pétervári légkört, az akadémia rájuk nehezedő befolyását nem bíró művészek menedéket kerestek itt. Kiprenszkij írta a dekabrista felkelés után és röviddel második és végleges olaszországi elutazása előtt barátjának, hogy a legkevésbé az akadémiára kívánkozzék. Pnyin, Sternberg, Szilveszter, Scsedrin, Lebegyev, mintegy 20 évre Alekszandr Ivanov, rövidebb ideig Brjullov voltak a római orosz kolónia legjelentősebb tagjai. A Rómában élő külföldi művészek szoros baráti kapcsolatot tartottak fenn egymással. Adatok ismeretesek az orosz és a magyar művészeknek a német kolóniához fűződő viszonyáról, de az egymás közti kapcsolatról eddig kevés tudomásunk van. Mellette tanúskodnak az ilyen elvétve előkerülő utalások, mint Kovács Mihály naplójának megjegyzése," hogy megismerkedett orosz művészekkel. Sajátos rokon vonás még a XIX. század első felében is mindkét országban a külföldi művészek nagyszámú foglalkoztatása. Hazánkban ez különösen a század első harmadában döntő súllyal esett latba. Tévesen úgy tűnhetett, hogy az egyes feladatokra behívott, ideig-óráig itt-tartózkodó osztrák mesterek képesek kielégíteni a magyar igényeket. Csak a 30-as években bizonyosodott be végleg, hogy az anyagi és erkölcsi babérok learatása után távozó osztrák művész, A. Einsle után mekkora jelentőséggel bírt Barabás végleges letelepedése. De a fiatal nemzedék nevelése terén még az 1840-es években az Olaszországból érkezett Marastoni szerzett elévülhetetlen érdemeket. Az orosz művészet ekkor már nem szorult külföldi tanítómesterekre. Inkább a nagyarányú igény tette lehetővé a kisebb tehetségű külföldi mesterek Oroszországban való könnyebb boldogulását. „Nagyrészt Oroszországba azok a festők utaztak, akik nem találtak megfelelő alkalmazást hazájukban, akiknek ott valami miatt nem kedvezett a szerencse, Oroszországban igyekeztek megerősödni."

8 Erre a lehetőséget a már korábbról datálódó szokás is megteremtette, hogy az orosz művészeknek jóval kevesebbet fizetnek, mint a külföldieknek, „még ha az utóbbiak művészete sekélyebb is". Az oroszországi jobb lehetőségek és a magyar művészeti élet negatívumai együttesen hathattak abba az irányba, hogy művészeink nagy számban — amit az eddigi kutatás csak kevéssé vett figyelembe — mentek éppen a XIX. század elejétől a cári fővárosba. A távozás célját tekintve megállapítható, hogy nem a tanulás (Akadémia, Ermitázs) lehetősége vonzotta művészeinket. Hiszen Rombauer János 18 évi ott-tartózkodás után hazatérve Eperjesen már kevesebbet dolgozott, Kozina Sándorról oroszországi működésével kapcsolatban csak annyit tudunk, hogy „négy év után százezer frankot hozott haza". „Egyedül neked köszönhetem, hogy magyar honban el vagyok foglalva. S ha Te nem volnál, már azóta Muszkaországban kellene élnem, s élelmet keresnem, ahol a mű-