Csengeryné Nagy Zsuzsa dr. – Doroghyné Fehér Zsuzsa dr. szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 2. szám. (MNG Budapest, 1974)

Bajkay Éva: A magyar és az orosz művészet kapcsolatai a XIX. sz. első felében

gen. Művészeink lehetőségeikhez mérten felkeresték a bécsi akadémiát. így mindkét ország esetében az új, nemzeti törekvéseket tükröző művészek is az akadémiákról kendtek ki. Érthető, hogy alkotásaikon is az új cél, az új mondanivaló sokáig a régi, az egyetemes fejlődésben már idejét múlta kifejezési formában jelentkezett. Ez különösen szemléletesen jelent­kezik az akadémiai festészet és a nemzeti törekvések egy­aránt legexponáltabb műfajában, a történelmi festménye­ken. Az akadémiák mellett a korra jellemző másik tényezőnek, az olasz föld vonzóerejének értékelése is kétoldalú meg­világítást igényel. A művészek részéről addig és azóta is megnyilvánuló kiolthatatlan lelkesedés Róma, Barabás szavaival a művészet Mekkája, a klasszicizmus korában pedig különösen a klasszikus antik és a reneszánsz művé­szetek hazája iránt — érthető. „Az akadémiai tanulmányok befejeztével legtöbb művészünk felkereste Olaszországot. . . olykor mecénások támogatásával, de többnyire a maguk erejéből"'' (Bíró Béla), sokszor csak lelkesedésük, komoly elszánásuk juttatta el őket nem kis erőfeszítés árán az „ígéret földjére". Az orosz művészek ugyanezt a célt a fejlettebb művészeti viszonyok jobb adottságai révén könnyebben érték el. A Cári Művészeti Akadémia a végzett növendékeket 3 évre ösztöndíjjal általában leküldte Itáliába. Az olaszországi tartózkodás feltétlenül minden művész számára tudásbeli gyarapodást jelentett, s mint ilyen, a művészek hazatérté­vel a nemzeti művészet javát szolgálta. Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a jelenséget, hogy a XIX. század első felében nem egy magyar és orosz művész választotta hosszabb vagy végleges letelepedés helyéül a művészet ezen fellegvárát, s így saját nemzete számára elveszett. Ez a jelenség nem magyarázható a cinquecento művészete utáni nosztalgiával, hanem csupán a társadalmi viszonyok által meghatározott hazai művé­szeti viszonyok sajátságaival. A magyar társadalom gazda­ságilag elmaradva és főuraink egy részének hazafiatlan magatartása miatt sem igényben, sem ízlésben, sem tanu­lási és anyagi lehetőségek megteremtésében nem tudta művészeinket kielégíteni. Ezért érthető, ha gyengébb mű­vészeink hosszabb-rövidebb tartózkodás után haza is jöt­tek, a kor egyik legtehetségesebb tájfestője, id. Marko Károly végleges lakhelyéül a Firenze melletti Appeggit választotta, s így a magyar nemzeti művészet szempont­jából az ösztönző példakép és nemzeti büszkeség letéte­ményesének szerepét leszámítva, háttérbe került. Az orosz művészet egy-egy tehetségét más okok kény­szerítették távozásra; a cári önkény által teremtett korlá­tozott lehetőségek. Figyelmet érdemel már az is, hogy a francia tanulmányutakat csak 1789 után váltja fel a mű­vészek Rómába irányítása. Itt elsősorban nem az új francia művészeti erjedést nem látó, hanem párizsi politikai esz­méket érezni nem akaró cári kultúrpolitikával állunk szem­ben. De míg Itália a cári politika számára a polgári haladás eszméivel szemben tűnt mentsvárnak, a pétervári légkört, az akadémia rájuk nehezedő befolyását nem bíró művészek menedéket kerestek itt. Kiprenszkij írta a dekabrista fel­kelés után és röviddel második és végleges olaszországi elutazása előtt barátjának, hogy a legkevésbé az akadé­miára kívánkozzék. Pnyin, Sternberg, Szilveszter, Scsedrin, Lebegyev, mintegy 20 évre Alekszandr Ivanov, rövidebb ideig Brjullov voltak a római orosz kolónia legjelentősebb tagjai. A Rómában élő külföldi művészek szoros baráti kap­csolatot tartottak fenn egymással. Adatok ismeretesek az orosz és a magyar művészeknek a német kolóniához fűződő viszonyáról, de az egymás közti kapcsolatról eddig kevés tudomásunk van. Mellette tanúskodnak az ilyen elvétve előkerülő utalások, mint Kovács Mihály naplójának meg­jegyzése," hogy megismerkedett orosz művészekkel. Sajátos rokon vonás még a XIX. század első felében is mindkét országban a külföldi művészek nagyszámú foglal­koztatása. Hazánkban ez különösen a század első harma­dában döntő súllyal esett latba. Tévesen úgy tűnhetett, hogy az egyes feladatokra behívott, ideig-óráig itt-tartóz­kodó osztrák mesterek képesek kielégíteni a magyar igénye­ket. Csak a 30-as években bizonyosodott be végleg, hogy az anyagi és erkölcsi babérok learatása után távozó osztrák művész, A. Einsle után mekkora jelentőséggel bírt Barabás végleges letelepedése. De a fiatal nemzedék nevelése terén még az 1840-es években az Olaszországból érkezett Maras­toni szerzett elévülhetetlen érdemeket. Az orosz művészet ekkor már nem szorult külföldi tanító­mesterekre. Inkább a nagyarányú igény tette lehetővé a kisebb tehetségű külföldi mesterek Oroszországban való könnyebb boldogulását. „Nagyrészt Oroszországba azok a festők utaztak, akik nem találtak megfelelő alkalmazást hazájukban, akiknek ott valami miatt nem kedvezett a sze­rencse, Oroszországban igyekeztek megerősödni." 8 Erre a lehetőséget a már korábbról datálódó szokás is meg­teremtette, hogy az orosz művészeknek jóval kevesebbet fizetnek, mint a külföldieknek, „még ha az utóbbiak mű­vészete sekélyebb is". Az oroszországi jobb lehetőségek és a magyar művészeti élet negatívumai együttesen hathattak abba az irányba, hogy művészeink nagy számban — amit az eddigi kutatás csak kevéssé vett figyelembe — mentek éppen a XIX. szá­zad elejétől a cári fővárosba. A távozás célját tekintve megállapítható, hogy nem a tanulás (Akadémia, Ermitázs) lehetősége vonzotta művészeinket. Hiszen Rombauer János 18 évi ott-tartózkodás után hazatérve Eperjesen már keve­sebbet dolgozott, Kozina Sándorról oroszországi működé­sével kapcsolatban csak annyit tudunk, hogy „négy év után százezer frankot hozott haza". „Egyedül neked köszönhetem, hogy magyar honban el vagyok foglalva. S ha Te nem volnál, már azóta Muszka­országban kellene élnem, s élelmet keresnem, ahol a mű-

Next

/
Thumbnails
Contents