Csengeryné Nagy Zsuzsa dr. – Doroghyné Fehér Zsuzsa dr. szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 2. szám. (MNG Budapest, 1974)

Bajkay Éva: A magyar és az orosz művészet kapcsolatai a XIX. sz. első felében

Az 1780-as években mindkét országban visszhangra találtak a francia felvilágosodás eszméi. A nemesség legjobbjai hallatták szavukat a demokratikus polgári átalakulás ügyében. Martinovicsék Szabadság és Egyenlőség Társasága ugyanazt tűzte programjára, amit Ragyiscsev 1790-ben megjelent könyve, az „Utazás Pétervárról Moszkvába" hirdetett. De mindkét népnél elmaradt a megvalósítás, a nemesség csak feudális előjogait nézte, s a francia forradalom láttán az uralkodó mögé sorakozott. A jobbágyrendszer felszámolásának elodázása a városi fejlődés megindulásának, a polgári osztály kialakulásának továbbra is kerékkötője maradt. Jellemző, hogy még a XIX. század közepén is, amikor Franciaország lakosságának egyharmada, Angliának fele városban él, hazánkban 11%-ot, Oroszországban csak 7,1%-ot mutatnak a statisztikák. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy Pest lakóinak jelentős része külföldiekből, elsősorban németekből került ki, így ha szám szerint Magyarországon nagyobb is, de Oroszországban nemzeti polgárság volt kialakulóban. Ez a megkésett, a felvilágosodás racionalista ideológiáján nevelkedett társadalmi fejlődés művészeti téren nálunk is szerencsésen kapcsolódott a korszak egyetemes stílusához, a klasszicizmushoz. A polgárosodással középpontba került új igényeknek megfelelően, különösen az építészet terén, Oroszországban a szobrászatban is maradandó értékek egész sorát teremtette meg, még bizonyos nemzeti jelleget sem nélkülöző alkotásokkal. Jellemző rokonságot árul el az a megállapítás, hogy Pétervár és Pest építészeti kialakulását tekintve a klasszicizmus szellemében „született". A XIX. század eleji viszonyokat vizsgálva Melier Simon egykorú megállapításokra hivatkozva megjegyzi, hogy Pesttel a fejlődés gyorsaságában csak Szentpétervár versenyezhet. A polgárosodás folyamatában a nemzeti öntudat lángra lobbantásának szikrája mindkét nép esetében a napóleoni háborúhoz kapcsolható, míg Oroszországban a nemzet erőinek összefogása érthetővé teszi ezt, hazánkban inkább áttételesen, a nemességnek a háborús konjunktúra utáni csalódása vezet a nemzeti törekvések sajátos bázisának megteremtődéséhez, a „haza és haladás" jelszó kitűzéséhez. Oroszországban természetesen csak a „haladás", a polgári átalakulás harcának megvívásáért indul a küzdelem, de a harc megvívásának mechanizmusa Oroszországban és Magyarországon azonos: a politikai tevékenységet megelőzik a kulturális mozgalmak. Ugyanis a despotikus belső rendszer akár idegen, akár nemzeti uralkodóról van is szó, a „haladó gondolatot a politikai élet arénájából a kevésbé exponált s a rendőrség figyelmét inkább elkerülő kulturális életbe szorította".

3 A Habsburgok és Romanovok

4 érdekazonosságát megpecsételte József nádor és Alekszandra Pavlovna'' 1799-ben kötött házassága, a Szent Szövetség, az 1848—49-es magyar szabadságharc együttes leverése. A nemzeti erők szerveződését mindkét országban az 1825. év jelzi a politikában és az irodalomban egyaránt. Magyarországon az első reformországgyűlés megnyitja a 48 felé vezető utat. Orosz földön a felszabadító mozgalom első szakaszát a dekabrista felkelés nemesi forradalmárainak az önkénnyel való szembefordulása jelzi. A mozgalom irodalmi téren komoly előzményekre tekinthet vissza: a Volnoje obsesztvo (Szabad társaság) és a Ziljonaja lámpa (Zöld lámpa), amelyben már Puskin is részt vett. A harcosok és áldozatok közt pedig ott volt Rilejev, a költő, a korábbi aktív romantika legjelentékenyebb képviselője. De jellemző, hogy egyetlen művészről sem tudunk, aki tevékenyen belekapcsolódott volna a Társaság munkájába. Az 1925. évi irodalmi korszakhatárt Magyarországon az első nemzeti eposz, a Zalán futása, az orosz irodalomban az Anyegin első fejezeteinek megírása után a Borisz Godunov elkészülése jelzi. A magyar múltba forduló nemzeti romantika mellett a realista irány első lépései ezek az orosz művészetben. És ugyanakkor az orosz festészetben a realizmus felé alig mutat több, pusztán korai kísérlet, mint a magyar művészetben a szintén csak a következő korszakot jellemző nemzeti romantika irányába. A képzőművészet tehát egy teljes korszakkal lemaradt, bár társadalmi alapjuk azonos volt. Nem egyszerűsíthetjük le a problémát. Korszakunkban a felépítmény messze az alap fejlődése előtt járt, de a felépítményelemek közt a képzőművészet materiálisán kötöttebb formáinál fogva elmarad az irodalom mozgékonysága mögött. Különösen igaz ez a múlt század eleji magyar viszonyokra, amikor még a kulturális élet megteremtésének feladata volt napirenden. A reformkor kezdetét tanúsítja a Tudományos Akadémia életre hívása (pontosan 100 évvel az orosz megalapítása után). Mintegy 80 év késéssel nyílt meg a pétervárival összehasonlítva a Pesti Magyar Színház. A művészeti élet terén „A három legjelentősebb művészet akadémiájá"-nak (Pétervár, 1757) magyar megfelelőjét, a számos javaslat ellenére, piisztán a reformkori lelkesedés nem tudta megteremteni. Az akadémiai tanultság, a magasabb fokú mesterségbeli tudás a kor művészei számára szinte elengedhetetlen. Annak ellenére, hogy az egyre inkább megmerevedő, öröknek vélt sémák és szabályok inkább fékezték, mint segítették az önálló művészi kibontakozást. A Cári Művészeti Akadémiára a külföldieknek könnyebb volt bejutniok, bizonyítja ezt, hogy 1802-ben külön szabályzatot kellett hozni, hogy az akadémiai állásokhoz és a művészeti megbízásokhoz az oroszok előnyben részesüljenek a külföldiekkel szemben. Az akadémiai szellem I. Miklós uralkodása alatt még inkább retrográddá vált. Bár a művészek társadalmi helyzete a nemes ifjakat nem csalta az akadémiára, mégis a jobbágy és iparos gyerekek kívül szorultak az intézmény falain, külön iskolákba. A klasszicizáló akadémista szellem a szerényen bontakozó magyar művészettől sem volt ide-