Pogány Ö. Gábor - Csengeryné Nagy Zsuzsa dr. szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 1. szám. (MNG Budapest, 1970)

B. Supka Magdolna: Kohán György (1910—1966)

szellemét idézve. Az áldozat mítosza a termés, a begyűjtés témáiban átvált az áldozéis mítoszába, a halál dráméija az újjáéledés, a halhatatlan élet ünneplésének himnikus hangjába. A Gondolat és pohár (117. kép): az alkotói állapot festői — koháni — metaforája. Alkotni, számára ezt jelenti: hermetikusan magunkba zárkózva belemerülni a látás-gondolkodás-érzés teremtő eufóriájába, a súlyos-koncentráció, az élményidézés örvénylésébe, az alkotás időtartamára. Ennek a folyamatnak jelképe a lepelbe burkolt lény, az ihletettség Anonymusa, kehelypohárral. A gondolat és a pohár a szellemi mámor delejes egységét, a tudatosat és az ösztönösét idézi, hívja ki önmagából ez a táltos: a művész. Kohánnak minden műve közvetve, de intenzíven ihletettségének ezt a szimultán jellegét, az éber-révületet, a rendre; parancsolt exaltéiciót, a raptust érzékelteti, de csak ezen az egyetlen festményén fogalmazta meg az ihletállapotot látványszerűen. Teljes életművének különleges hatóereje, szuggesztivitása ebből a heveny alkotói lelkiállapotból robban ki, igen hosszas, éles és mély életfigyelés után, ezért nem tévedhetett soha a tartalmi semlegesség, a közhely, a laposság, és a szín-forma szerinti „szolid" ízlésközvetítés területére. A Gellérthegy számára például nem kilátó és nem sétahely, hanem vulkanikus múlt és gondolkodásának vulkanikus jelene: „mit érezhet egy patkány földrengéskor!", ez vetődött fel benne a régóta megszelídült Buda-parti sziklák alatt, aminthogy fatálisnak ítéli az apró karavánok, emberek helyzetét a piramisok leigázó arányainak tövében. Ehhez az érzéskörhöz társid nála a „borzadályosság" — saját jelzőjével —, amiből még világosabban kitűnik, hogy a veszélyeztetett, a leigázott lény — ember, állat — lelki szituációja izgatja őt, elementáris események, emberarányon felüli látványok, élmények esetében. Mindebből a monumentális megjelenítő képességre vonatkozó, édtalános, de személyes-koháni következtetést is le kell szűrni. Meglepően ritka, világszerte, azon művészek száma, akik saj átlagosan monumentális, a nagy felületre szabott, s arra illő művek alkotására valóban, vénájuk szerint alkalmasak. Kétségtelen, optikailag, azon belül műtörténetileg is, arról ismerhetők fel, hogy nem kis léptékről, nem táblaképről számítják át nagyobbra az arémyokat. De mondanivalójukat sem! És ez a tény alighanem a választóvíz szerepét játssza e kérdésben. Mert alapvetőnek tűnik hozzáállás dolgában: az érzület magas pulzusszáma, a gondolatvetés nagyirányúsága, a képzelet, az asszociáció-teremtés logikus korláttalansága. Ezek fókuszában pedig — ha gondosan visszafigyelünk a nagyfeszültségű művekre — az a bizonyos humánum áll, amelyet az adott esetben találóbban így neveznénk: embernek égése emberért. Egyik zseniális festőbarátja ezt mondotta Kőbánról: „. . . lehet úgy élni, hogy naponta csap le a mennykő, és rajtunk keresztül ? !" Kohán György így élt és így villámlott, míg porrá nem égett, mert váltséigdíjul a művészetet választotta a szelíd-élet fejében. Eletének a halédlal való cavalcadja főműveket végeztetett el vele az utolsó iramban. Egy fehér és egy fekete ló feje, heveny, extatikus festői fogalmazásban viharzik éit egyik képén: finisben — a fehér ló vesztésben van, illetve volt, már a festmény keletkezésekor —, három évvel a művész halála előtt. A hátralevő két évben, s leginkább az utolsóban: roncsolt szervezetét legyűrve, gigászi testi és szellemi koncentrációban, monumentális méretekben vetítette ki magából, látnoki révületéből: a halál-élményt. Előbb volt: a dráma „mikor az egyik lény meglátja a másik pusztulását." Felszínre kerültek ekkor, újra Kohán „halottjai" — de most már a „kozmikus rend" törvényébe sorolva —, az élettől béicsúzó ember, festő, rettenetes, kapaszkodó és hivő nosztalgiájéival: a paraszthalott most — mint gótikus sírkövek fekvői —, mellette fakereszt, mögötte alkony vagy pirkadat. A varjú a hóból, az utcáról a nagybeteg festő ablakpárkányára kerül a festményen: morbid „csendéletté" válik a halála, hiszen mellette tanúskodik „motívumként" a jégvirágos ablak. De távolból ismét a téigas, lélegző téij örök élete üzen és hív: továbbélésről az elmúlásnak. Azután megjelenik festészetében egy különleges óriásfantom. Ez már nem a másikat sirató lény, hanem koporsó nélkül önmagára ijedő látomás. Most már „a dráma ott van", amikor az élő lény meglátja a saját pusztulását. Mint valami jávai — groteszk és mágikus jelentésű — báb, álló alak, fekete-fehérben és azok közötti szürkében jelentkezik, viasszín kezét arca elé kapja, az arca elé, amely kiolvashatatlan: jelentés az enyészetről. FI festmény értéséhez vissza lehet keresni a művész élménytárában : „Az öregasszony a lehető leggroteszkebb és drámai volt. Múmiává aszalódott alakja, még így is elég magas — hajlott. . . Csontos, határozott és feketén piszkos kezekkel, a szeme alatt sötét, lila árnyékkal, avitt fekete hosszú kabát: a föveg felülmiilhatatlan. Ő varrta! Az is avitt fekete, nagy öltésekkel, különleges elgondolással szabottan, bohócféleség és püspöki tiara, feketében, és legfőképpen valami heroikus is volt a fövegben, mint napóleoni hadsereg katonai sisakjában. Semmiképpen nem volt bármilyen nőnek vagy hölgynek való kalap-sapka, semmiféle fejfedő, egy originéd-kreáció volt — ami dominált az egész alakon —, gyászosan hősies volt az a föveg. Álla nemigen volt, keskeny, széles száj — de a szemek éltek és égtek, éigy nézett a vacsorára, mint kígyó a prédául ejtett hízott patkányra. A sapka leért egészen a szeméig, de mikor beléptek, mintha a mennyezetig ért volna. Saját requiemjét ünnepelte, ez látszott rajta. Nagyon távol volt mindenkitől, saját halotti torát tartotta ottan." (Utóbb a művész megtudta, hogy az öregasszony valóban utolsó vacsoráját fogyasztotta ott, mohón, ünnepélyesen, életbe kapaszkodón, s másnap meghalt. De az életviadal, amelynek részesévé