Pogány Ö. Gábor - Csengeryné Nagy Zsuzsa dr. szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 1. szám. (MNG Budapest, 1970)

Passuth Krisztina: Vajda Lajos (1908—1941)

meg, amiről tudja, hogy úgyis mindenképpen el fog pusztulni. Mégis megpróbál szembeszegülni a szükségszerűséggel, megmenteni vagy legalább rajzban megörökíteni azt, ami még valóság ugyan, de tulajdonképpen csak vágyálom, mégis létezik, de nemsokéira méír csak múlt lesz. így válik abból, ami konkrétan megfogható egyszerre szimbólum, egy elképzelt életforma néhány elemben sűrített jelképe. Vajda rajzai legtöbbször nagyon bonyolultak, összetettek, egymást át- meg átszövik, átjárják az egyes elemek. Maguk a motívumok viszont — megszületésükkor — olyan egyszerűek, mint a tőszavak, létük kézenfekvő, nem szorul külön magyarázatra. Vajda az érzékeny ember szemével találja meg a maga formáit, lírai alkata elsősorban a tárgyak hangulatára reagál. Különösen az utcák, Szentendre utcái hatnak rá. „Kornissal gyakran szoktunk este, napszállta után kószálni a város tekervényes utcáin, ilyenkor minden csöndes, nyugodt. A házak szorosan összebújni látszanak, minden szilhouette-szerűen jelemik meg és az ég smaragdzöldben játszik, tedeszórva apró gyémántokkalAhogy lépkedünk lassan a szűk sikátorokban, egy láthatatlan fényforrás a velünk szemközt levő falra misztikus árnyékot vetít: megdöbbenünk a csodálkozástól s érezzük azt, amit csak vizuálisan lehet kifejezni, olyan az egész hangulata, mintha a mesében járnánk, ahol minden lehetséges. Alomba borult, régi, ódon szobéikat hitni, melyekben se;jtelme;s árnyak mozognak. Mindem olyan vagy hasonló, mint Chagall ke>pein". (Vajda 1936. augusztus 18-i leveléből.) Szentendre látnivalói azonban mégsem ilyen álomködben, ilyen érzelmes atmoszférában jelennek meg. Szilárd szerkezetbe fogja őket össze az értelem, a festő belső, ösztönös fe;gyedme, amely csak rejtetten, burkoltan árulja el ezt a legbelső hangulatot. így a kompozíció — a kép vagy rajz egésze — tagadhatatlanul racionális, míg maguk az elemek jelentéktelenségükben, hétköznapiságukban is líraiak. Ábrázolásai Szentendre és vidékéhe;z, így mindenekelőtt a szentendrei szerb templomokhoz kapcsolódnak. Vajda nem volt szerb — sőt szorosan véve vallásos sem volt —, számára tehát ezek az élmények mást jelentenek, mást mondanak mint a hívőknek, és a nemzetise^geknek. Vajda nem örökölte ezeket a szimbólumokat, legfeljebb látta őket gyermekkorában, hogy azután már mint érett művész, Párizs hatása után ismét rájuk találjon. Chagallhoz a zsidó jelképek családról családra szállva jutottak el, a vérében voltak, amikor megelevenítette őket. Vajda viszont tudatosan vállalta ezt a szerb vallásos örökséget és szimbólum-kincset, vállalta, mert nyilván egészen közel érezte magához. S hogy éppen a vallásra talált rá, annak nyilván valamilyen sajátos oka lehetett. Vajda közösséget keresett magának, a közösségben hitt, de ezt a közösséget már a harmincas évek közepem nem találta meg sehol. Létező, eleven, meleg kapcsolatok és közös célokért feszülő társaséig helyett egy már elmúló közös hit bensőséges emlékeire bukkant ni a szerb templomokban,ikonokban, a temetőbeli sírkeresztekben és a falusi bádog feszületekben. Mindev.ek az elemtik — ha külön-külön rajzokon is tűnnek fel — egy körré fonódnak össze, ugyanannak az érzésnek, sőt ugyanannak a közös, már kipusztuló életformának a látható, érinthető maradványai' Az otthon világához csatlakozik a templomok világa, s a két gondolatkör ugyanakkor egymásba is fonódik, egyméisba zárkózik. A Templomtornyok kikötő-motívumokkal és Torony témyéros csendélettel (92. kép) a szintézis eleven példái. Vajda összeolvasztja a templomot az otthont jelképező tányérral, sőt, hogy az utóbbi hangulata még érzékletesebb legyen, a csendéletbe még két apró, rácsos ablakot is montíroz. A templom és a tányér egymást zárják, egymást foglalják egységbe;, a kettőjükből összeolvadó sziluettet csak az almahéj ívbem meghajló, kifelé mutató vonala töri meg. A templom, a tányér és a héiz — mindhárom motívum keretet, formát ad az életnek, pontosabban annak az utópiának, amit Vajda a maga számára a meglevő, létező tárgyakból és azok hangulatából megkonstruált. Maga sem hitte, hogy ennyire zárt, tökéletesen harmonikus és kerek egész a világ, maga sem hitte, hogy az elemek ilyen probléméitlanul, egymást kiegészítve illeszkednek össze, maga sem érezte, hogy így van, csak szerette volna, ha ez megvalósul. Utópiáját reális elemekbe'il építette fel, minden részletet környezetéből emelt ki, hogy csupán az együttesnek, a kompozíciónak, a tárgyak egymáshoz való viszonylatának adjon ilyen jelleget. Mindamellett sohasem festett idillt, kerülte a túlséigosan szép, túl könnyed, túlságe^san leheletszerű hatásokat, amit ő teremtett, az csupán egy zavartalan világ, amiben az emberek békében élhe;tik életüket. Vajdánál közvetlenül a realitéisból fakad, bontakozik ki ez a sajátos utópia. így válik hitomássá, így, a valóságból kiszakadva, és mégis messze e fölé emelkedve tűnik elő a Plé.hkrisztus (93. kép), a széttárt karját kitáró, léjét oldalra hajtó, szenvedő ember kétezer éves szimbóluma. Vajda száméira azonban a feszület mást jedent, nem is Krisztus, de nem is a szenvedő ember jelképét. Vajda nem Krisztust fest, nem istenséget, hanem egy meghatározott pZeftkrisztust, azaz egy Szentendre-környéki feszületet, amely elé a parasztasszonyok egy-egy rövid imára letérdeltek. Krisztus nem mint fogalom ölt testet; ellenkezőleg, Vajda egyetlen tárgyba sűríti azokat az asszociációkat, amelyeket Krisztus benne felkelt. A felfeszített hiba alatt gondosan odahelyezett kis csokor jelzi, hogy nern feledkeznek meg róla, törődnek vele. Ez még a realitás, nem asszociáció; a gondolattársítás révén testet öltő fbrméik Krisztus két karja körül jelennek meg: Jézus bárkaorrhoz támaszkodik, mintegy abban kapaszkodik meg, fölötte hajókéményre emlékeztető motívum, ablakok, jobbra árboc, másik keze kenyéren nyugszik, az e;gésze;t neígyszög zárja egységbe;. A pléhkrisztus megelevenítése azt jelenti, hogy Vajda