Pogány Ö. Gábor - Csengeryné Nagy Zsuzsa dr. szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 1. szám. (MNG Budapest, 1970)

Passuth Krisztina: Vajda Lajos (1908—1941)

VAJDA LAJOS (1908—1941) Vajda Lajos, a közel harminc éve halott festő emlékkiállítását 1966 tavaszán rendezte meg a szentendrei Ferenczy Károly Múzeumban a Magyar Nemzeti Galéria. Vajda Lajos magányos, sehova sem tartozó mester, aki magát „konstruktív szürrealistá"-nak nevezte. A legegyszerűbb motívumokból: házakból, templomtornyokból és tányérokból építette fel a maga világát. De a házak, templomtornyok és tányérok mögött mindig valami sajátosan emberit keresett, s a legkülönfélébb motívumokból ugyanazt az intimitást szólaltatta meg, ami lényének legbensőbb része volt. Portréi, figurális ábrázolásai valamilyen módon mindig rá hasonlítanak, s inkább önportrék, mint portrék — minden egyes képrészlet közvetlenül őt tükrözi vissza. Egész életével, minden ceruzavonásával tagadta azt a hazug világot, amelyben élt, mégis ennek elemeiből, ennek szépségeiből alkotta meg a maga valóságát. Szemben állt a mával — az akkori idők má-jávai, egyszerűen idegen alkotásától a civilizáció korabeli formája. Intellektualitása hozta magával, hogy szigorúan lehatárolt kis-közösség helyett nagyobb, nehezebben meghatározható közösségben érezte otthon magát, a magyar problémát Kelet és Nyugat közös problémájának érezte: „En, a nyugati származáséi" — írja — „kulturálisan Oroszország és Szerbia felé tendálok (tehát Kelet felé)". „Mindebből világosan hit szik, hogy törekvéseink arra irányulnak, hogy egy sajátos közép-kelet-európai új művészetet kialakítsunk a két nagy európai kultúrcentrum (francia és orosz) behatásain keresztül. Magyarország helyzete (földrajzi) Európában olyan, hogy predesztinálva van arra, hogy összekötőkapocs legyen Nyugat (francia) és Kelet (orosz) között, össze akarjuk forrasztani azt, ami a két póluson kulturálisan (művészetben) a kétfajta európai embertípus kifejeződését jelenti: hídépítők akarunk lenni." (1936-os leveléből.) S hogy a közösség gondolata erősen foglalkoztatta, arra a következő sorok mutatnak rá: „Mert mi gondolunk arra, hogy be kellene kapcsolni a munkába Szlovenszkóiakat, éspedig nemcsak festőket, hanem építészeket, írókat, zenészeket, akikkel együtt egy kicsi, közép-európai nemzetközi munkaközösséget lehetne alakítani." (1936. aug. 27-i leveléből.) Talán éppen ebben rejlik Vajda művészetének titka: a közösség-teremtés néha majdnem vallásossá váló vágyában. Ez teszi bensőségessé, misztikussá különös tekintetű arcképeit, ez teremti meg minden egyes képének utánozhatatlan, emelkedett atmoszféráját. Vajda konstruktív és ugyanakkor vallásos művész. Korában majdnem anakronisztikus, hogy valaki ennyire higgyen olyasmiben, ami ilyen nehezen rögzíthető, s nem köthető egyetlen tételes világnézethez sem. A vallásosság köti össze Vajdát leginkább Chagallal: a motívumok, a jelzések s stiláris közösség mögött lényegében ez a rokonság bújik meg. Chagall viszont csak egy ideig vállalta a profétaséigot, míg saját hazája kötöttségeitől nem szabadította meg magát, utána nyugati festő vált belőle, aki már nem szószólója egyetlen közösségnek sem. Vajda evvel szemben kicsit prófétája a maga korának, még akkor is, ha hangját csak nagyon kevesen hallják. Már akkor magéira vállalja mások sorsát, amikor még őt közvetlenül nem érinti a borzalom, s utána nem saját félelmét önti monumentális formába, hanem valamilyen kollektív iszonyatot. Vajda ízig-vérig kollektív művész, abban a korszakban, vagy a korszaknak ellenére, amelyben — legalábbis itt, Magyarországon nincs semmilyen eleven közösség. Belsejében érez — a vérével, az idegeivel — mindent, ami a külvilágban történik, s magáénak érzi a tőle távol eső országok szenvedéseit és mozgalmait. Az orosz forradalomban mindketten hittek: Chagall és Vajda. A soron következő eseményekre mindketten másképpen reagéiltak. Ami különös — s Vajda próféta-jellegét még inkább hangsédyozza —, hogy ő, aki a messzi Magyarországon éli le életét, később is több közösséget vállal az orosz nép erőfeszítésével — mert érzi abban az egyetemes emberi erőfeszítést —, mint Chagall, akinek Oroszország a hazája. S ugyanígy, motívumokban is Vajda s nem Chagall az, aki új életre kelti a görögkeleti ikonok zárt, alvó arcát, ő szólaltatja meg őket ismét. Az adott motívumkincs, amiből Vajda elindult, önmagában véve meglehetősen szűk: Szentendre, a Duna-menti halk kisváros néhány, a régi életformából megőrzött tárgya, emléke. Vajda festészetében nem kap helyet a humor, a tréfa, a groteszkség, mindent komolyan és végérvényesen mond ki. A motívumok szinte az örökkévakSséigba feszülnek: a szimbólumok nem esetleges, nem múló érvényűek. Vajda egyszer s mindenkorra teremti meg őket, s s egész létét sűríti bennük. így pl. a Tányéros csendélet házak felett (91. kép) nemcsak egy adott kisváros délutáni békéjének szépségét hirdeti, hanem azon túlmenően, mintegy utoljára kapaszkodik meg ennek az igénytelen, bensőséges életformának a lehetőségében. Vajda azt ragadja