Korner Éva - Gellért Andor szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Közleményei 5. szám (Budapest, 1965)

Haulisch Lenke: Paizs Goebel Jenő: Csendélet rákokkal

PAIZS GOEBEL JENŐ: CSENDÉLET RÁKOKKAL A Magyar Nemzeti Galéria Műgyűjtők kiállításán és a székesfehérvári István király Múzeum Szentendrei festészet című kiállításán vonta magára a figyelmet újra a mintegy harminc évvel ezelőtt keletkezett festmény sajátos felfogásával és színvilágával (63. kép). Alkotója húsz éve halott,

1 ennek az időnek távlatában úgy tűnik, hogy jó néhány képe, köztük a címbeli csendélet- is a huszadik századi magyar festészet maradandó eredményei közé sorolható. Paizs Goebel Jenő erősen belső indítású művész, ugyanakkor azonban — mint ahogyan a legszubjoktívebb művész sem csak saját tudatának hordozója — ő is magán viseli kora, nemzete, szűkebb pátriája és osztálya tudatának bélyegeit. Vizsgálódásunk tárgyát képező művének éppen ezeket az összefüggéseit kívánjuk feltárni, mert véleményünk szerint egyéni indításán túl számos más művészettörténeti jelenség kapcsolatára és összefüggésére is rámutat. Ilyen módon, anélkül hogy tagadnánk a festmény sajátos báját, egyedi látomásvilágát — éppen abból kiindulva meg kell benne találnunk a kornak, helynek és társadalomnak a képét is, amelyben keletkezett.

3 Paizs Goebel Jenő Réti István tanítványaként a nagybányai festészetből indult ki, amely a természeti látványhoz szorosan kötődik, majd Párizsban a barbizoni mesterek ihletik egy darabig, kiknek művészete ugyancsak a látványhoz való hűség, tárgyi pontosság jegyében fogant. Paizs Goebel ugyanakkor, amikor fejlődésében ezek a kapcsolatok nyomon követhetők — alkatilag nom „lefestő" művész, szinte kezdettől fogva önmagát keresi a természetben. Az 1930-as évek elején szentendrei tartózkodásához kapcsolódva alakul ki végérvényesen az a különös, a látott valóságból táplálkozó, de attól határozottan el is váló, a művész belső élményeinek kohójában átizzított és átformálódott világ, amelynek egyik jellemző példája a tárgyalt csendélet.

4 Leírás: A kép zárt, zöld falú szoba belsejét ábrázolja, melyet égő narancsvörös ablakkeret választ el a külső világtól. Az ablak előtt fekete lapú asztal, amelyen vonagló, élő körvonalú világoskék tál, három rendkívül színes: borlila, égőnarancs és sárgászöld kiterített rák, két citrom és egy kók-lila-zöld szivárványszínben játszó keskeny drapéria foglal helyet. Az asztal előtt fonott kosárban sötét türkiszkék halak, az asztal mellett jobbra bambusz horgászbot és barnásszürkében játszó háló. Az ablakon túl. enyhe fodrú kék víz partján vékony átszellemített alakú festő áll szürke pulóverben, nadrágban és dolgozik. Lába alatt nyugtalanul hullámzó kékes-lilás talaj (64. kép). Egyéni sajátságok : A kép tárgyi valóságában — annak ellenére, hogy ez a tárgyi valóság aprólékosan részletezett — valamilyen bizarr, soha nem látott hatást kelt. Nem szokatlan társításaiban, mint a szürrealistáknál előfordul. A tárgyak természeti tárgyak, logikailag a helyükön vannak. Mégis feltűnik, hogy az ábrázolt világ nem valamilyen konkrét, ezen és ezen a helyen látott, ilyen ós ilyen módon összeálló tárgyak rajza, hanem bizonyos élménysor összeolvadása. Ha megpróbáljuk nyomon követni az élményanyagot, felfedezhetjük benne a francia tengerpart, a szentendrei Duna s mindkettő állatvilágának látványát, ugyanakkor konkréten sem az egyik, sem a másik, hanem valamilyon álomvilág, amely csakis Paizs Goebel sajátos lelkében fogalmazódhatott így meg. Élményanyaga kétségtelenül a látott valóságon alapul, amit azonban sajátosan átalakított, rajzban, formában általánosított (pl. a rákok, halak nem valamilyen meghatározott fajtájú egyedi példányok, hanem a faj általános joliegének kifejezői), színben pedig erősen egyediesített, illetve teljesen alárendelt sajátos képzeletének. Az utóbbi, az egyodi, irreális színvilág talán a legerősebb összetevője ennek a képzeletvilágnak. Nem valóságutánzó plein-air színok, nem is lokálszínek, hanem irizálóan játékos, bujkáló, mozgékony lepkeszárny színek — a színek éppen mint a kép tárgyi világa, a látomás mesebirodalmába lényegülve. A színeknek ezt az áttetsző játékát érdekes módon érte el a temperával festett képen. A tempera ugyanis fedőfesték, az alsó rétegre alkalmazott következő réteg teljesen megsemmisíti az alatta levőt. Paizs Goebel gombostűfejszerűen apró pettyekben, mintha finom szóróval szórta volna a színeket az alsó rétegre (pl. a citromok, rákok) vagy finoman rajzolva vonalkázta be az alsó réteget (pl. a halak), miáltal a felső színek alatt kikibukkan az alapszín is és valamilyen sajátos játékba kezdenek együtt. Hol az alapszín, hol a felső réteg kerül hangsúlyba, aszerint, milyen sűrűn hálózza be a felső pont- vagy vonalrendszer az alapot. Paizs Goebel számára a művészetben való elhivatottság magasztos, szinte kultikus-mágikus feladat. A Rákos csendéleten, ebből a szempontból teljesen közömbös témán keresztül is kifejezésre jut a hivatás elvállalásának ez a módja. Talán öntudatlanul vonatkoztatja az ábrázolt tárgyakat vallási ős varázsló eszközökre. A fekete asztallapra és a mellé helyezett tárgyak, mintegy szertartási eszközök az oltáron sorakoznak, meseszerűségük mellett is ünnepé10* 147