dr. D. Fehér Zsuzsa -Párdányi klára szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Közleményei 3. szám (Budapest, 1961)

A. Tyihomirov: Rombauer Oroszországban

szükségét ennek a dísznek". Hozzá közelálló embereknek Arakcsejev később a következőket mondotta: „életem

Den csak egyszer vétkeztem szülőanyám ellen, amikor eltitkoltam előle, hogy mivel tüntette ki az uralkodó. Megharagudott volna rám, ha megtudta volna, hogy megfosztottam ettől a kitüntetéstől". 1807-es évszámmal keltezett Rombauer „Lovasgárdistá"-ja, melyet V. V. Asik leningrádi magángyűjteményében őriznek. A korábbiakban szó volt arról, hogy Rombauer részt vett az 1810. évi akadémiai kiállításon. Azonban a „Szevernaja Pocsta"-ban (92. szám, 1810 szept. 17.) megjelent közlemény csupán a kiállításon szereplő három festményének — Uvarova, Szesztrencevics és Iljinszkij arcképének felsorolására szorítkozik. Az 1810-es esztendőre vonatkozik még egy érdekes dokumentum, amelyet az Eremitage levéltárában találtak és amelyet O. Z. Volcenburg ismertetett a szerzővel. Az 1810 október 7-én kelt feljegyzés tanúsítja, hogy „Rombauer, külföldi festőművész az Eremitage látogatására igazolványt kapott, mely jogot ad neki az eredeti művek másolására." Ez a közlemény annál inkább érdekes, mert Rombauer ismert és megmaradt, időrendi sorrendben legközelebbi alkotásaiban teljesen újszerű kvalitásokat figyelhetünk meg; megállapíthatjuk, hogy művészi látásmódja lényegesen megváltozott. Újszerű festői portréján, amelyet a zsitomiri tájmúzeumban őriznek (11. kép), a kifogástalan skurz, a merész modellálás, a színek festői összehangolása a művész sajátos tehetségének kibontakozásáról, s nem mindennapi mesterségbeli tudásáról tanúskodik. A fényképek alapján is megállapíthatjuk, hogy ez az arckép magas művészi színvonalú alkotás. Legközelebbi két műve 1813-ban festett két kép, mégpedig mindkettő aláírással jelzett önarckép; az egyik az Archangelszkoje Múzeumban, a másik a budapesti Nemzeti Galériában látható. Az archangelszkojei önarckép a múzeumban szerzett tájékoztatás szerint a Juszupov palotában van 1827 óta (12. kép). Mérete 73 X 60 cm, a nyilvántartási lap szerint bal sarkán felirat: „Joh. Rombauer se ipse pingebat 1813". Mellkép, karok nélkül, a figura majdnem hátat fordít a fénynek, mely hátulról esik a vállra, a nyakra, a fehér gallérra és az arc egy részére; kerek, bajusz és szakáll nélküli arc, borzas haj, sötét, kidülledő szem, kis pisze rövid orr, duzzadt, majdnem gyermekes száj. Első pillantásra észre kell vennünk egészen új festői probléma felvetését, az erőteljesen kifejezésre jutó fényhatást, mely azonkívül rendkívül szokatlan is, mivel a portrénak, így az arcnak is, főrésze félárnyékban van és csak fényreflexek világítják meg. Ehhez járul még a megfestés új technikája is; a kihajtott fehér galléron a fényt a művész csak pasztózus színfelrakással érzékelteti. Tehát újszerű minden: az ábrázolás tárgya is, s az is, ahogyan ezt a fénylevegő közegben a művész meglátja, s még az is, ahogyan a látottakat az újonnan megtalált kifejezőeszközökkel megjeleníti. Ugyanakkor meg kell jegyeznünk, hogy ebben az értékes alkotásban van valami rejtélyes is: a portrén ábrázolt férfit aligha becsülnénk húsz évnél idősebbre, pedig Rombauer 1813-ban harminckét éves volt. Ez annál különösebb, minthogy a budapesti önarckép (I. tábla), mely szintén aláírással és 1813-as évszámmal jelzett, pofaszakállas harminc év körüli férfit ábrázol, aki nem maradéktalanul hasonlít az Archangelszkoje Múzeum önarcképének fiatalemberéhez. A budapesti múzeum önarcképe véleményünk szerint művészi kvalitásaiban még kiválóbb, a művészi látáskultúra tekintetében magasabbrendű, mint az archangelszkojei. Igaz, hogy ennél a képnél a művész nem tűzi maga elé célul a fény-levegő közeg érzékeltetését, de remekül látja meg a tónusbeli összefüggéseket, s ebből a szempontból igen nagyvonalúan és életteljesen modellálja az eleven formákat. Milyen nagyszerűen és helyesen látja meg a sajátos „tekintetet", milyen kifejezően és valósághűen modellálja, festi meg az egész arcot, milyen életteljes a jól megfigyelt testtartás, s főleg milyen erőteljes biztonsággal találja meg az alaptónusok — az arc, a ruha ós a gallér színeinek összhangját. Önkénytelenül eszünkbe jut Rombauer híres kortársa, Oreszt Kiprenszkij, mégpedig nem egyik vagy másik képe, hanem az orosz mester festői látáskultúrája. Ugy véljük, hogy a budapesti önarckép Rombauer Oroszországban festett képei közül a legkiválóbb alkotás, s nem véletlen, hogy a hazájába visszatérő művész éppen ezt a képet vitte magával. Ebben a képben nincsen semmi merevség és élettelen feketeség, s festői kvalitásai tekintetében alapvetően különbözik Rombauer legtöbb munkájától. A magyar művészettörténészek már régen meg is állapították, hogy festői kialakításában ez a kép milyen nagy mértékben különbözik a mester más alkotásaitól.

24 Rombauer oroszországi tartózkodására vonatkozó értesüléseinkben ötéves hézag van; semmit sem tudunk arról, hogy mit festett 1813 és 1818 között, bár semmi okunk sincs feltételezni, hogy ebben az időben a megbízások száma csökkent, vagy hogy munkájával kevesebb sikert aratott. Az 1818 után egészen az 1824. évi — hazautazása előtti időkig — készített munkáiról szóló tudósítások inkább azt bizonyítják, hogy ebben az időben sem volt kevésbé keresett művész, hiszen ugyanúgy, mint régebben, ezekben az években is előkelő állású emberek megrendelésére készített portrék festésével foglalkozott. Ugyanúgy, mint régebbi munkái, ezek a képek is egyenetlen színvonalúak művészi kvalitásuk tekintetében. Emellett azt látjuk, hogy általában még inkább reprezentatív jellegűek, s talán egyikben sem éri el Rombauer az 1813. évi önarcképek festői színvonalát; sokszor a festő az egyenruhát díszítő paszományokat és hímzést inkább a mesterember unalmasan ható türelmével, mint művészi temperamentummal festi meg. De természetesen ugyan-