dr. D. Fehér Zsuzsa - Kabay Éva szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Közleményei 2. szám (Budapest, 1960)

Bordácsné Haulisch Lenke: Ámos Imre emlékkiállítás

zethez. Délnagyanyám lükre előtt (54. kép) című képén, melynek dekoratív stílusa még vonalakon és nagy felületeken alapszik, a régi tükör előtt álló festő előtt, az ismerős tárgyak hatására fölködlenek anyja, nagyanyja, dédanyja arcvonásai. Ezt a látomást most már nemcsak a hangulattal élvékelteti, inint például a Szőlőevőnél, hanem a, tükör üvegére valóban odadsti az öregasszonyok ködalakjait. Innen már egészen rövid út vezet ahhoz a, lépéshez, hogy gondolatainak képeit: teljesen szabadon eressze, és a valóság érzékelhető tárgyai közé emelje, ezekkel elegyítse. Stílusa ezután lassú, folyamatos átalakuláson megy keresztül. A lefokozott bágyatag színskálát egyelőre megtartva, képeinek dekoratív kompozíciója rendezetlenebb, festőibb előadásmódba szívódik fel. Furcsa látomások, víziók jelennek meg rajtuk, amilyeneket álomban, vagy félálomban szül a fantázia. A harmincas évek második felében még nem próbálja meg önállósítani látomásait. Legtöbbször jelzi, hogy tulajdonképpen álomról van szó : a képeken legtöbbször az álomlátó reális arcát lengik körül a gondolati jelenségek. Gondoljunk a Zöld dívány elmerengő férfialakjára, akinek könyvből olvas fel egy áttetsző öregember, vagy a, medvetáncoltató (55. kép) cselekményére, melynek elképzelője a kép alsó részében fekvő ifjú. Ebben az időben nyer életet színes képzeletének szülötte : egy kis szárnyas lény, amely hol múzsaként fekszik a sapkájára é les hangokat suttogva, hol hízelgő macskaként simul a karjára, festő vásznára, hol pedig a végítélet angyalaként vésztjóslóan lebeg végig a tájon. Víziói a múlt emlékeinek idézgetésétől egyre inkább jelenének lidérces állomként való felvázolásához közelednek. Bizonytalanul, szinte öntudatlanul sejtett tragikus sorsának előrevetett árnyéka valamilyen kimondhatatlan szorongással tölti meg képeit. A halál közelségét érezzük rajtuk akkor is, ha témájuk nem kimondottan arra utal. Lassan egy kozmikus fényben égő szentendrei városképe (56. kép) vagy egy áttetsző színekkel megfestett csendélete éppen úgy szimbólumává válik ezeknek a nehéz éveknek, mint a többféle változatban megfestett Sötét idők variánsai. A Medvetáncoltató egyébként bohókás témája a világot kényekedve szerint rángató kérlelhetetlen végzet megszemélyesítője lesz, s a Halál angyalában (57. kép) ha még kétségünk volna letargiájának indítéka felől — világossá, érthetővé fokozódik rettegő mondanivalója. Igen, a stílusváltás okozója nem más, mint a háború előtti, perzselően forró, Amos életére is konkrétan kiható légkör. Nemegyszer érezhette megcsúfolva emberi méltóságát. Egy ideig szerény műtermét is elveszítette, szűk, sötét szobában kellett meghúzódnia feleségével, ahol még festőeszközeit sem tudta kicsomagolni, nemhogy az őt éltető munkára gondolhatott volna. Naplójában panaszkodva ír arról, hogy az újságok becsületes kritika helyett faji és vallási szempontból bíróinak, „mintha egy művésznek nem a művészete lenne a vallása és hite, amellyel az emberséget tiszteli és szolgálja" (1938). Ezek az új élmények hozták magukkal az ríj kifejezési formát. Festészetében bekövetkezett változás nem volt idegenszerű a két világháború közötti művészet történetében, sőt szervesen beleilleszkedő. Ez a szürrealista szemlélet, a vízióknak, álombeli állapotoknak gátlástalan megformálása először az irodalomban, majd a képzőművészetben már jóval korábban, az első világháborút követő években elindult Párizsból európahódító körútjára, Nem véletlen, hogy Ámos hasonló szemléletben találta meg kifejezési lehetőségét, mint amilyennel Eluard, Aragon vagy akár Picasso is harcolt a háború értelmetlen öldöklései, nyomorúságai ellen. A XX. század első felének két világháborúja, eddig ilyen intenzitásban nem ismert katasztrófák közé sodorta az emberiséget, s a művészek, akik a társadalom érzésének megformálására hivatottak, úgy érezhették, hogy csak a legabszurdabb vízió adhat megfelelő képet az események tényleges valóságáról. A franciák párhuzamos törekvései nem maradtak rejtve az elevenen érdeklődő Ámos előtt, állandóan figyelemmel kísérte őket. 1939-ben néhány képének eladásából származó anyagi feltétellel sikerült három hónapot Párizsban töltenie. Rövid párizsi tartózkodásának két nagy élménye volt : látogatás Chagallnál és találkozás Picasso kepeivel eredetiben. Örömmel ismert rá az övéhez hasonló törekvésekre. Persze nem stílusbeli, inkább felfogásbeli hasonlóságot értünk ez alatt, Ámos ugyanis a szürrealisztikus szemlélet megformálásához a magyar festészet stílushagyományait használta fel. Ebben a periódusában konkréten a nagybányaiak természetelvű, festői előadásmódja volt az a nemzeti hagyomány, amelyre támaszkodott, persze nem első kézből véve azt, Az ő álomvilága különbözik a hasonló felfogású külföldi festőkétől. Salvador Dali, Yves Tanguy vagy akár Chagall, Picasso szürrealisztikus felfogású képein minden képzeletbeli vagy a valóságos rendeltetéséből kiforgatott tárgy önálló érvényt kap, mintha a valóságnak egy része lenne, határozottan körvonalazva a valódi térből kihasítva. Ámos viszont nagyon is érzékelteti műveiben, hogy csak álomról van szó. Látomásai az elmosódott álomképekhez hasonlóan omladoznak, foszladoznak, szembeállítva a valóságos világgal. Gondoljunk az Álmodó realisztikus fekvő alakjára, akinek szeme előtt az ablakon keresztül furcsa alakok ködlenek fel, vagy a Szülőfalum utcán bolyongó fiatalemberére, akit feje fölött lebegve hűség csen kísér szárnyas géniusza,