dr. D. Fehér Zsuzsa - Kabay Éva szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Közleményei 2. szám (Budapest, 1960)

Bényi László: XIX. századi magyar festészet kiállítása a Magyar Nemzeti Galériában

XIX. SZÁZADI MAGYAR FESTÉSZET KIÁLLÍTÁSA A MAGYAR NEMZETI GALÉRIÁBAN Művészettörténeti kutatásaink a magyar kulturális teendőknek jelentős és fontos részét ölelik fel, mégis szakmai külön területté, öncélúvá és elméleti érdekűvé válnak, ha a tárgyi anyaguk, a képzőművészeti alkotások nem hozzák eleven kapcsolatba a tömegekkel o tudományt, s eredményeit nem állítják a közművelődés szolgálatába, A múzeumi anyaggyűjtés, s az anyag bemutatásának minél célravezetőbb módja évtizedek óta eleven problémája a múzeológia képzőművészeti területének is. Már a század elején időtálló programot fogalmazott meg e tekintetben Diener Dénes József haladó szellemű műkritikusunk : ,,Kcll hogy képtárunk minél jobb gyűjteménye legyen művészetünknek, tükre fejlődésünknek, méltó kifejezője színvonalának. Egyetlen összefoglaló gyűjteménye a magyar művészetnek a miénk, olyan tökéletessé kell tehát fejlesztenünk, amilyenné csak bírjuk. Ez nemcsak önmagunkkal szemben kötelességünk, hanem az egyetemes kultúrával szemben is, amelynek munkafelosztása ennek a feladatnak elvégzését kívánja tőlünk elsősorban." E kultúrigények kielégítése érdekében Petrovics Elek, a Szépművészeti Múzeum két évtizeden át volt igazgatója tette a legtöbbet, mind az anyag nagy perspektívája szempontok szerint való begyűjtése, inind pedig a szinte klasszikussá vált kiállításrendczési eljárása tekintetében. Az ő távozása óta csaknem negyedszázad telt el ; ezen időszak alatt számos kísérlet történt a XIX—XX. századi képzőművészeti anyag kiállításának új formában történő megrendezésére, ezek a kísérletek azonban lényegében csak variációk voltak, de nem jelentettek előrehaladást a magyar művészet korszerű bemutatása felé. Ez a tény azonban sok esetben nem a rendezés jószándékán, képességén múlott, hanem azon az akadályon, amelylyel már Petrovics is felvette a reménytelen küzdelmet : a helyhiányon. Évtizedekig oly módon igyekeztek ezen segíteni, hogy a huszadik századi festményeket a Szépművészeti Múzeumon kívül eső épületekben — a régi Műcsarnokban, a volt Fővárosi Képtárban — helyezték cl. E megoldások helyességót az idő nem igazolta, mert szervesen összefüggő, fejlődést bizonyító anyagot választottak el egymástól. A Szépművészeti Múzeumban újból egyesített két százados képzőművészeti anyag viszont ismét a régi zsúfoltságot eredményezte. A Magyar Nemzeti Galéria megalapítása megnyitotta az utat, a lehetőséget a problémák megoldása felé. A tizenlülenccdik századi kiállítás az épület első emeletének tizenhárom termében ós két folyosóján került bemutatásra. Az itt szereplő 277 festmény az anyag gazdagabb bemutatását jelenti a múlttal szemben, mert a Szépművészeti Múzeum kiállításának 306 festménye a huszadik század termését is magába foglalta, A korszerű, jóvilágítású, tágas termek — amelyek jelenlegi beosztásukat jórészt a Munkásmozgalmi Intézet korábbi nagyszabású átalakítási munkálatainak köszönhetik — ideális múzeumi atmoszférát nyújtanak. A rendező Pogány Ö. Gábor az eddigi kiállításrendezési szempontok szintetizálásán és tanulságaik hasznosításán felül, új igényű bemutatásra is törekedett. A rendezés elveit egyezteti a rendelkezésre álló falfelülettel, ami azt eredményezi, hogy eltér az eddigi, jórészt monografikus bemutatástól, amikor egy-egy nagy mester életműve külön teremben szerepel t. E mesterek mellett néhány kisebb jelentőségű műves? festményeit is bemutatja : ezzel egyszersmind a kort is valószerűbben érzékelteti a többféle látásmód és téma tükrében. A „Lotz-teremben" például Székely Bertalan, Liezen-Mayer, Benczúr és Dósa művei teszik teljesebbé a kiegyezés utáni időszak művészi dokumen tációját, együttesük sokoldalúbban mutatja a Bachkorszakbeli történeti festészetre következő változás társadalmi hátterét is. A rendezés átfogó szempontja számot vetett a Magyar Nemzeti Galéria legfontosabb feladataival, nemzeti festészetünk sajátos arculatának érvényrejuttatásával. Elevenen érzékelhető módon vonul végig a kiállításon az a fajta festői vérmérséklet, szín-, és formalátás, valamint témaválasztás, amely éppen a legeredetibb festőegyéniségeinket különbözteti meg az idegen tájékozódású hazai festészettől. Hangjuk eredetiségével jutnak megfelelő módon szóhoz példáid Kisfaludy „vészei" Markó és Brocky mesterségbeli fölénye mellett is, vagy éppen az osztrák eredetű Canzival szemben tűnik ki Barabás népéletképének hazai szín- és hangulatjellege. Orlai Petrich édesanyjáról festett képe ismét újfajta és sajátosan magyar felfogást jelent a kedélyesebb, édeskésebb bécsies biedermeierrel szemben. Kifejezésre jut a kiállításon, hogy a történeti festészet volt nemzeti jellegű művészetünk ki-