dr. D. Fehér Zsuzsa - Pásztói Margil szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Közleményei 1. szám (Budapest, 1959)

Székely Zoltán: Derkovits Gyula a Magyar Nemzeti Galériában

teljesen kiemeli : világos okkersárga ruhája a mérleg rávetett sötét okker árnyékával, a rózsaszínes fej és kéz — mindez viszonylag meleg színfoltjával — ellentéte a környezet ezüstös-kékes színvilágának. A kést és a holt halat tartó manesszerű kezek vörhenyes rózsaszíne, a pedánsan viselt fekete kézelővel, külön akcentust kap. A karok S alakéi kontra-posztjával a hal-kés motívum tartalmi összefüggése hangsúlyozódik. A kompozíció zárt, nagy formákból épült jobboldalát a baloldaltól határozottan elmetszi az üveg-haltartó ezüstös fémkeretével. Az öntudatlan, mitsem sejtő szürke halak lebegve úszkálnak az áttetsző-kék vízben ; sorsukat az előtérben diagonálisan elhelyezett, félbevágott és egész hal teteme jelzi. Az arannyal festett mérlegnek fokozott szerepet szánt. Nemcsak tömegben s tónusban legmasszívabb alkateleme ez a képnek, de tartalmi fókusza is : itt méretik a tőkét gyarapító haszon: még nincs „áru" a mérőlapon, de a mérleg nyelve már nincs a nullán. Es a számlap üvegén egy férfi fejének kemény árnyéka látható, amint a helyéről elbillent mérlegnyelvet s a kereskedőt figyeli. Fenyegető ez a- mattlila árnyék, amelyben Derkovits vonásait véljük felismerhetni. „Mint festőnek és mai embernek, érzem, hogy kötelességem az életünk és társadalmunk jelenségeit maradék nélkül kifejezni. Azt hiszem, hogy teljesítem is ezt, mikor az aktualitásokat tudomásul veszem" — olvashattuk az 1927-es katalógus előszavában. Igen, mi is azt hisszük, ezeket a képeket vizsgálván, hogy teljesítette ezt a- kötelességét, Es ezekben nem csupán tudomásulvételről van szó. A jelenségekből összesűríti a dolgok lényegét és költői jelképekkel, választékos festői nyelven, de élesen állást is foglal. A Végzés és a Halkereskedő stílustisztasága azt bizonyítja, hogy Derkovits „tiszteletben" tudja tartani a „síkot, mint egyedüli monumentális festészeti formát", anélkül, hogy művészetét kénytelen volna „megszabadítani . . . minden illuzionisztikus elemtől." Megvalósítván ezekben a művekben programjának második célkitűzését : az eszmei, társadalmi vonatkozáséi, harcos humanista, realista művészetet — gyakorlatilag bebizonyította, hogy a tétel kölcsönvett első fele nem más, mint kiagyalt konstrukció, amelyet a burzsoá esztétika azért hozott létre, hogy a tőkés rend védelmének és általában érdekeinek megfelelően a művészetet elszakítsa az élettől, a- valóságól ; illetve a már különvált művészet termékeiből vonta le elméleti következtetéseit. Hogy a sík volna az egyedüli monumentális festészeti forma?, vitatható, de erre itt most nem térünk ki. Tény, hogy Derkovits a síkot, mint fő stílusalkotó elemet kitűnően alkalmassá tette monumentális hatású, realista festészet létrehozására. De művei tanúsága szerint ezt csak úgy érhette el, hogy a harmadik dimenziót és az „ilhizionisztikus elemeket" szervesen beleágyazta elme a- zárt stílusegységbe : érzékletesen és konkréten tudta ábrázolni a dolgokat a tömör, nagy tagoló síkelemek uralmán belül. Tehát Derkovitsnál a polgári avantgárd izmust ól kölcsönzött stílus-skrupulust hatálytalanította az élet, amelyhez művészetét kötötte, s amelynek „jelenségeit mindenhonnan . . . mentül intenzívebben" akarta kifejezni. Es nem vált dilletáns prédikátorrá, mert vérbeli művész volt és „tiszta festői formákkal" dolgozott ; grafikában pedig grafikaiakkal, mégpedig mekkora kifejezőerővel ! Hogy ebből is adjunk valami ízelítőt, foglalkozzunk itt röviden három nagyméretű tusrajzával, most csak per tangent em, mert méltán érdemel külön tanulmányt az a fametszet-, illetve rajzsorozat, amelyhez ezek tartoznak. Mindhárom újszerzemény : a Rácstépő (54. kép) az özvegy adománya, a másik kettő : az Elítélt és az ítéletvégrehajtó vásárlás útján került gyűjteményünkbe. 1930. szeptember 1. A budapesti munkásság nagy éhségtüntetésének napja. Jelszó : „Munkát ! Kenyeret !" Derkovits is készül a tüntetésre.

90 Az 1928 —29-ben metszett, 11 nagyméretű lapból álló Dózsa-sorozat

91 (53. kép) egy-egy példányát nagy transparensre ragasztja. Ebben a hatalmaserejű sorozatban a Dózsa CJyörgy vezette 1514-es magyar jobbágyfelkelés történetét eleveníti meg drámai tömörségű lapokon. Tragikus és ugyanakkor dicsőséges mozzanata ez a magyar nép történetének. Most az utolsó lapot, amelyen egy szimbolikus alak szétfeszíti a börtönrácsot, hogy utat nyisson az előretörő munkások és parasztok harci falanxának — kihagyja és tussal egy rácstépő munkást fest helyette. Azt az erőt, amit ott egy emberfeletti, jelképes alakkal és hajrázó tömeggel fejezett ki, itt most egyetlen, valóságos, retteneteserejű munkásba sűríti bele. Az egész lapot betöltő figura erőtsugalló mivolta semmit nem veszít a valósághű fogalmazásmód következtében, sőt. Míg a- fametszetlap viszonylag statikus helyzetű alakja inkább szellemi erővel hat, addig a- tusecsetrajz munkásának sodrólendületű vonalai az eleven ember erejét, a, munkásosztály erejét szuggerálják. Ez a rajz került a- transzparens közepére. Föléje pirossal : „1514" — alája : „193 . . ." „ezerkilencszázhar ..." A felszabadulás közel, hirdette Derkovits a csonka évszámmal. De hite még sokára vált valóra és a felszabadulás várva várt napját nem érhette meg. De megérte a megtorlás napjait. Erről beszél egy ugyancsak 1930-ban készített tusrajz-sorozattal, amely voltaképp az 1514-es téma 1930-as változata: a történelmi helyzet lényegében azonos, tehát mondanivalójának lényege is az. Hasonlítsuk össze a 10* 147