dr. D. Fehér Zsuzsa - Pásztói Margil szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Közleményei 1. szám (Budapest, 1959)
Székely Zoltán: Derkovits Gyula a Magyar Nemzeti Galériában
Dózsa-sorozat „Werbőczy'" (57. kép) lapját az ítéletvégrehajtó-viű 92 (55. kép). Mindkettőn a győztes hatalom ül tort a legyőzött nép felett. Az ítéletvégrehajtót ott Verbőczyvel szimbolizálja, azzal, aki a jobbágy félkelés leverése után a népet minden jogától megfosztó törvénykönyet, a Tri part itiimot szerkesztette. Itt zsakettes, monoklis úr jelképezi a feudálburzsoá hatalmat : nyakában az aranygyapjas rend jelvénye, felette angyal lebeg, kezében babérkoszorú és pénzeszacskó. Az előbbin a hatalom démonikus megtestesítője jobbágyot tör kalodába, és rácsból való mellében akasztott jobbágyok függnek. Az utóbbin, a bitófán lovagló úr alatt munkás függ a paragrafusból való kampón. Az akasztott munkásban Derkovits eltorzult vonásait ismerhetjük fel. Lernt balra a börtönrács mögött egy arc : szemében iszonyú rettenet. Ezt a motívumot külön lapon kétszer is megoldja, közülük íme az egyik : a cella sötétjéből a rácson át szeme rátapad a komor bitófa kampójára : paragrafus. (56. kép) A törvény nevében, mindig a Törvény nevében ítélkeznek az elnyomók a nép felett és elveszik tőle az életet, amelyet itt a masszív börtönfalon világló napfény jelez. 93 A közölt rajzokból és metszetekből láthatjuk, hogy Derkovits ebben a műfajban is nagyot alkotott. A Dózsa-sorozat éppen az a műve volt, amelyen 1928-29-ben áttörte az expresszív kubizmus stíluskötöttségét. Bár megtartotta a kubizmusból a szerkesztés, az építményes tömegelosztás elvét, s a fametszet fekete-fehér foltjainak kifejezési lehetőségeit maximálisan kiaknázta, és végeredményben igen egyéni expresszív realista fametszet-stílust teremtett vele. 94 A tusrajzokon a műfaji különbség mellett ekkori stílusának konkrétebb fogalmazásmódja is szembetűnő. E tusrajzoknál természetesen nagyobb és önállóbb szerephez jut a vonal, de a rajzi sajátságok mellett a folt- és tömegelosztás éppúgy alaptényezője a kompozíciónak, mint festményein. És most térjünk is vissza festményeihez. Következő festményünk az 1932-ből való Bútorkészítő (58. kép) vagy másik nevén Vinklis önarckép. Ebben az évben festőileg tovább érik művészete. A most tárgyalandó mű egyik legbeszédesebb példája ennek a festői gazdagodásnak. Amíg az 1930 — 31-ben festett képeken többnyire a meleg és hideg színek ellentéteire vagy főként az utóbbiakra épült a mű színharmóniája, addig ennek az évnek gazdag termését inkább a meleg, lágyan kezelt színek uralma jellemzi. A Bútorkészítő-n már szinte semmi rajz nincs, a legkisebb ecsethúzás is pitoreszk hatású. De míg polgári kortársainál a festőiség eluralkodása legtöbbször a, formai igény háttérbe szorítását eredményezte, addig Derkovitsnál ez nem következett be. Ha itt megnézzük például az asztalosok sarokmérőjét tartó kezét ; az alkar izmainak játékát, feszülését is érzékelhetjük, valamint a beszédes ujjak is szuggesztíven szólnak arról, hogy ez a kéz dolgozik, mér. Pedig csupán egyetlen nagy színfolt az egész. De a színt festőileg gazdagító variánsok, a lchelletfinom árnyalatok nem öncéléi artisztikumot szolgálnak, hanem pontosan követik a kar és a kéz részletformáit, alig észlelhető, de vizuálisan mégis ható tektonikát adnak a nagy síkformának, anélkül, hogy megbontanák monumentális egységét. Derkovits sajátságos realizmusának ez az egyik nyitja, Ugyanezzel a módszerrel teszi rendkívül elevenné a félig eltakart arcot is. Pedig ez is csupán a rózsaszínes okker világos és sötétebb valőrü két foltjára tagolódik ; síkszerű és mégis domborúnak hat a koponya, mert a síkok szélei pontosan, karaktert kifejezően „rajzolnak" és minden a helyén van. Ezért oly szuggesztív a néhány könnyed kis színfolttal odatett szem munkába elmélyedt figyelése. Ha nem lenne ilyen roppant pontos e műveken ez a rajznélküli rajz, akkor a lágy valörök játékos, artisztikus konglomerátumává lazulna a kép, annál is inkább, mert jóformán négy szín : okker, föld barna, fehér és ezüst egymásbaáramló hullámzásából áll. Azonban — az ezüst kivételével — ezt a néhány színt oly sokféleképpen traktálja, hogy ezúton rendkívül változatos faktúrát és dallamos színharmóniát nyer. Még a diagonális kompozíció jellegzetességére hívjuk fel a figyelmet, Derkovits a diagonálissal hallatlanul finoman tud bánni. Es csaknem minden képén juttat neki kisebb vagy nagyobb szerepet, Ezzel a voltakép elvont kompozíciós képlettaggal szinte mindent ki tud fejezni, a gondolat és érzés legtágabb skáláján játszik vele. Ezen az egyszerű képen, ahol a dúsan modulált, de mégiscsak semleges háttér előtt csupán egy emberi alak és egy szekrényszegmentum látható, a jobb alsó sarokból, mintegy sarkpontból elindított diagonálisokkal legyezőszerűen kibontott, igen érdekes kompozíciós szerkezetet hoz létre. Ezt a szerkezeti főmotívumot szinte ellenpontozza a váll és a vinklit tartó alkar szekrényperemben végződő ellentétes diagonálisával. Némi pejoratív mellékzöngével egyesek ösztönös festőnek tartják az asztalosból művésszé lett Derkovitsot. Bennünket művei inkább arról győznek meg, hogy erős intellektusú, alkotómódszerében is igen tudatos művész volt. Befejező képünk a freskóhatású, nagy Dunai homokszállítók (59. kép) (1934) is tudatosan szerkesztő, a képtagoló elemek sokoldalú hatását gondosan mérlegelő művészre vall. A művet itt is vázlatokon érlelte és egy kisebb olajkompozíció előzte meg a végleges megoldást 9 " 1 . Ez a körültekintő, alapos munkamódszer is mutatja, hogy számára a festészet nem jelenti sem pillanatnyi impressziók, sem kia-
